A cikksorozatban a sportvilág egyik legősibb rivalizálásának történetét mutatjuk be. Az ötödik részben az 1996-tól 2003-ig terjedő időszakról lesz szó.

Amikor napvilágot látott a 2021-es meccsnaptár, két dologban voltunk biztosak a podcast kapcsán: a június 2-i Lou Gehrig Napról lehetőségeinkhez mérten egy külön adásban emlékezünk meg, és hogy a tavalyi első New York Yankees - Boston Red Sox szériára időzítjük a rivalizálás történetének feldolgozását. DS! barátommal (Jenkik Háza blog) felosztottuk egymás között a több, mint 100 évet felölelő történetet és a podcast 38. részétől kezdve, végül kisebb megszakítással, 7 részletben mutatjuk be a sportvilág leghíresebb versengését. 

A történet egy részét DS!, más részét én szedtem össze, igazi közös munkáról van szó és úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk blogján közzé tesszük majd a hosszúra nyúlt anyagot. A podcastban Mike-kal kiegészülve, beszélgetős formában rágtuk át magunkat a tömény történelmen, de írásban is szeretnénk eljuttatni a sztorikat az érdeklődők részére.

Babe Ruth, Ted Williams, Joe DiMaggio, Carl Yastrzemski, Bucky Fuckin' Dent, Derek Jeter, David Ortiz, Aaron Boone, Pedro Martinez, Curt Schilling...napokig lehetne sorolni az egymás elleni meccseken és az egész MLB-ben legendává váló játékosokat.

Az ötödik epizódban elérkezünk az új Yankees Dinasztia éveihez, megnézzük, milyen eredményekkel értek véget a két rivális első rájátszás összecsapásai, valamint áttekintjük a jenki szempontból nagy becsben tartott 2003-as ALCS történéseit is. 

A rivalizálás történetét bemutató előző négy rész az alábbi linkekre kattintva érhető el:

I. rész - A megalakulás, a bostoni, majd New York-i aranykorszak és Bambino Átka

II. rész - Joe DiMaggio és Ted Williams, valamint a Yankees dominanciája

III. rész - A rivalizálás elmérgesedése, az 1970-es évek

IV. rész - A két rivális legsikertelenebb időszaka, az 1980-as évek és a '90-es évek eleje

Új Jenki Dinasztia

Az 1990-es évek második fele újból a Yankees sikereitől volt hangos, meg lett a hatása a pár évvel előtte megkezdett csapatépítésnek. A mindenbe beleszóló tulajdonost, George Steinbrenner-t az MLB főtitkára 1990-ben eltiltotta a csapattal kapcsolatos mindennapi tevékenységektől (azonban arra nem kötelezték, hogy eladja az együttest, valamint 1993-ban vissza is térhetett a kormányrúdhoz), a kotnyeles és a megfelelő játékosok leigazolásához nem nagyon értő Boss eltűnésével pedig megnyílt az út Gene 'Stick' Michael előtt. 

Stick viszonylagos nyugalomban dolgozhatott, nem volt rákényszerítve arra, mint elődei a '80-as években, azaz megtarthatta az ígéretesnek ígérkező fiatal játékosokat, nem kellett őket vélt vagy valós sztárjátékosokért elcserélni. Így fejlődhetett a Yankees farmrendszerében többek között Derek Jeter, Mariano Rivera, Andy Pettitte vagy Jorge Posada is, akik később Core Four néven vonultak be a baseball-történelembe.

Don Mattingly visszavonulása után egy évvel, 1996-ban a Yankees újra megnyerte a World Series-t; mindössze tizennyolc évet kellett várni erre a rajongóknak. Az Atlanta elleni 4-2-es sikerrel zárult széria utolsó meccse után ikonikussá vált a jelenet, ahol az egykori Red Sox legenda, Wade Boggs egy New York-i lovasrendőr mögé felugorva, a lovon ülve ünnepel a Yankee Stadium-ban.

Két évvel később, 1998-ban a Yankees a baseball-történelem egyik legjobb szezonját hozta össze, akkor rekordot jelentő 114 győzelmet szereztek, 22 meccs előnnyel nyerték az AL East-et a Boston Red Sox előtt. A jenkik ellen nem volt ellenszer ebben az évben, mindössze két mérkőzést veszítettek a rájátszás három köre alatt, miközben a BoSox már az első körben kiesett. A riválisok playoff-ban történő első találkozására kicsit még várni kellett, de a Yankees nem szomorkodott ezen, a Cleveland Indians-on átlépve végül söpörték a San Diego Padres-t a döntőben és feltették a koronát erre az elképesztő szezonra.

A holtszezonban aztán ismét tett róla a Yanks, hogy megfűszerezze a divíziót és ezzel együtt a rivalizálást is: a csapat elcserélte az egyik legnépszerűbb dobóját, az 1998-as szezonban tökéletes meccset (perfect game) dobó David Wells-t a Toronto Blue Jays-be Roger Clemens-ért cserébe, aki 1984 és 1996 között a Red Sox kiválósága és a bostoni rajongók egyik kedvence volt.

Ám hiába a rivalizálás, 1999-ben, a szezon elején, a Fenway Parkban nem a harag, hanem a tiszteletadás pillanatai következtek. A Yankees vezetőedzője, Joe Torre ugyanis prosztatarákkal küzdött és épp az ősi ellenfél elleni idegenbeli összecsapásra térhetett vissza a csapat kispadjára. A bostoni közönség pedig álló ovációval fogadta Torre-t, ráadásul az eredményjelzőre is kiírták, hogy isten hozta újból a pályán, ami szintén egy nagyon szép gesztus volt.

A szezon további részében is tovább zajlott a barátkozás. Az 1999-es All-Star mérkőzést is a bostoni Fenway Parkban rendezték meg, és amikor az American League csapatát igazgató Torre lecserélte a bostoni shortstop Nomar Garciaparra-t a jenki legenda Derek Jeter-re, mindkettőjüket állva ünnepelte a közönség. Jeter aztán egy ütéshez állásnál Garciaparra jellegzetes beállását és ütőmozdulatát utánozta.

Még egy emlékezetes pillanat az 1999-es alapszakaszból a két csapat szeptember 10-i összecsapása, amelyen a Red Sox dobója, Pedro Martínez mindössze egy találatot engedett – igaz, az egy Chili Davis home run volt – miközben rekordot jelentő tizenhét Yankees ütőt ejtett ki strikeout-tal. A hazafutás után egyébként több ember nem került bázisra a jenkiktől, Martínez zsinórban huszonkét kiejtést csinált meg, ráadásul az utolsó kilenc ütőből nyolcat K-val. 

A meccset végül 3-1-re nyerte a BoSox.

Egymás ellen a rájátszásban - először a két csapat történetében

Pedro hősies startja ellenére a '99-es alapszakasz végén a Yankees végzett az American League keleti csoportjának élén 98 győzelemmel, néggyel megelőzve a Boston-t. A bajnoki címvédő Yanks esélyesnek megfelelően söpörte a Texas Rangers-t az ALDS-ben, az 1990 óta először rájátszásba jutó Red Sox pedig 0-2-ről fordítva, a maximális öt meccset lejátszva lépett túl a Cleveland Indians csapatán.

Elérkezett tehát a két rivális történetének első rájátszás-béli összecsapása.

Az ALCS első meccse előtt a láthatóan ideges Bernie Williams-t a legendás Yogi Berra félrehívta és a következő jó tanáccsal látta el: „Nyugi. Folyamatosan elkalapáljuk ezeket már nyolcvan éve.” A nyugtató szavak pedig megtették hatásukat, Bernie Williams a tizedik inning-ben egy walk-off home run-nal megnyerte a meccset a Yankees-nek.

A második meccsen szintén egy ponttal győzött a New York-i gárda, a hetedik játékrészben sikerült megfordítaniuk az állást, így tehát 2-0-s összesítéssel utazhattak Bostonba a csapatok. A Yankees magabiztosnak érezhette magát, ráadásul mindkét meccsen hátrányból sikerült megfordítaniuk az eredményt. De a harmadik meccsen nem akárki nézett velük farkasszemet a dobódombról.

A harmadik mérkőzés igazi csemegének ígérkezett, hiszen Roger Clemens csapott össze Pedro Martínez-zel, de a várva várt dobópárbaj elmaradt: a Boston 13-1-re nyerte a meccset. Míg Pedro feladott pont nélkül és tizenkét strikeout-tal hozott le hét játékrészt, addig Clemens nem élte túl a harmadik inning-et sem, addigra pedig már öt pont száradt a lelkén. Miután Clemens-t lecserélték, a Red Sox közönségének egyik fele a „Hol van Roger?” rigmust kezdte kántálni, a másik felük pedig meg is válaszolta a kérdést: „A zuhany alatt!”.

A súlyos vereségtől azonban nem torpant meg a Yankees. A negyedik meccsen 3-2-es vezetéssel érkeztek a csapatok a záró játékrészbe, ahol a Yanks hat pontot szerezve elpusztította a Red Sox bullpen-t, az ötödik meccsen pedig – immáron újból a Bronx-ban – a hazaiak sima 6-1-gyel búcsúztatták a rájátszásból ellenfelünket.

Ezek után már csak hab volt a New York-i tortán, hogy a címvédés is sikerült, újabb fricskát nyomva ezzel a Red Sox orra alá. A Yankees 1996 és 1998 után 1999-ben is elhódította a World Series trófeát.

Az ezredforduló környéke

A 2000-es év nyarán a Yankees négymeccses szériára érkezett a Fenway Parkba, és bár a párharc 2-2-es döntetlennel zárult, az első mérkőzés történelmire sikerült. A jenkik ugyanis 22-1-re nyertek, ami a legsúlyosabb hazai vereségként vonult be a bostoni baseball-történelembe. A Yankees tizenhat pontot rámolt be az utolsó két játékrészben. Aligha maradt ekkor már hazai szurkoló a lelátón.

2000-ben aztán az is kiderült, hogy nem érdemes Bambino Átkával szórakozni. A Red Sox ásza, a fent említett Pedro Martínez még a szezon elején fejtette ki nem túl szép véleményét Babe Ruth-ról és az őt övező mítoszról: „Támasszák fel azt az átkozott Bambinót és küldjék fel ellenem ütni, majd lehet, hogy jól seggbe dobom!”.

Lehet még az adrenalin beszélt Pedro-ból, hiszen aznap a jenkik egyik legjobb dobóját, Mike Mussina-t győzte le úgy, hogy szokás szerint ledominálta a Yankees-ütősort; ezúttal 13 K-t osztott ki. Ekkor 1.44 volt Pedro engedett pontátlaga (ERA), valamint 7-1 volt a győzelem-vereség mutatója, de a nyilatkozatot követően Martínez egy éven át nem volt képes meccset nyerni (igaz, mindössze hét próbálkozása volt egy komolyabb sérülés miatt), a Red Sox pedig a Yankees elleni összes meccsén vereséget szenvedett. Az átok megkérdőjelezése miatti Pedro-átok egészen 2001. május 31-ig tartott.

Az alapszakasz végén ismét a Yankees zárt a csoport élén, bár példátlan leolvadást mutattak be az utolsó hetekben: a szezon utolsó tizennyolc meccséből tizenötször vereséget szenvedtek. A rájátszásra mégis sikerült összeszedni magukat (az évek meg a rutin) és zsinórban harmadszor is – valamint öt éven belül negyedszer – elhódították a bajnoki címet.

Külön öröm volt a Bronx-ban, hogy a városi rivális New York Mets-et verték sima 4-1-re a 2000-es World Series-ben, ráadásul a Red Sox be sem jutott a playoff-ba. A jenki-szurkolók mindent rózsaszínben láthattak ekkor.

Örömüket még az sem ronthatta el, amikor a 2001-es szezonban az ex-Yankee közönségkedvenc dobó, David Cone a Red Sox színeiben tért vissza a Yankee Stadium-ba. Olyannyira nem bánták ezt a hazai nézők, hogy percekig állva tapsolták a jobbkezes dobót. Hiába a rivalizálás, bizonyos játékosok felé mindkét szurkolóbázis tiszteletet mutatott, még akkor is, ha adott játékos a gyűlölt rivális mezét is öltötte fel.

A két évvel korábban perfect game-et dobó Cone a 2001-es szezon során aztán ismét részese volt egy jelentős összecsapásnak a két csapat között. Ő kezdett ugyanis a Fenway Parkban azon a meccsen, ahol Mike Mussina egy kiejtés híján tökéletes meccset dobott a Red Sox ellen. Egyetlen egy strike hiányzott a perfect game-hez, de Carl Everett valahogy ki tudta ütni a labdát az outfield-re. Jellemző a feszültségre, hogy a találat során a bostoni közönség akkora őrjöngésben tört ki, mintha megnyerték volna a World Series egyik meccsét.

Ugyanebben az évben vezette be az MLB azt a szabályt, miszerint a csoporton belül 18-19 meccset játszanak egymással a csapatok, így a rivalizálás ismét új fűszerezést kapott - hiába az évente lejátszott sok meccs, egy Yankees - Red Sox összecsapás sosem unalmas.

Ám a 2001 szeptemberi terrortámadás után ismét békésebb időszak köszöntött be a két csapat és a rajongóik között. A Fenway Parkban kitettek egy nagy „Boston szereti New Yorkot” kiírást is.

A békés időszak azonban nem tartott sokáig.

A következő évben a Red Sox be akarta hívni állásinterjúra George Steinbrenner asszisztensét, az egykori Yankee GM-et, Gene Michael-t, azonban a Boss nem adott erre engedélyt. Válaszként a Boston kinevezte minden idők legfiatalabb ügyvezető igazgatóját, a 28 éves Theo Epstein-t; ennek még komoly jelentősége lesz a későbbiekben a rivalizálás szempontjából.

A 2003-as szezon előtt aztán nagy harc ment a Kubából megszökött dobójátékos José Contreras játékjogáért és sokáig úgy tűnt, hogy a Red Sox lesz a befutó, ők szerződtetik majd az akkor a szigetország valaha volt talán legjobb dobójának tartott játékost. Epstein-ék Managuában, egy nicaraguai városban ültek tárgyalóasztalhoz Contreras-szal és a hírek szerint minden szobát kibéreltek a hotel azon emeletén, amelyen a játékos is lakott, hogy még véletlenül se férjen közel hozzá senki. Ám George Steinbrenner is kiadta a feladatot beosztottjainak: "Szerződtessétek Contreras-t, vagy ki vagytok rúgva!". A versenyfutást végül a Yanks nyerte, Brian Cashman GM elmondása szerint a játékos alapból is a New York-i csapatba akart igazolni, míg Cashman kollégája, Epstein állítólag olyan ideges lett, hogy egy ablakot és egy ajtót is betört a managuai hotelben.

Üdv a rivalizálásban, Theo!

De nem csak Epstein-t ütötte meg a guta, a Yankees szabadszellemű költekezését már nagyon unó Red Sox elnök, Larry Lucchino "Evil Empire"-ként hivatkozott rájuk egy nyilatkozatában, amely gúnynév rajta is ragadt a csapaton. Persze Steinbrenner-t sem kellett félteni, vehemensen állt ki csapata és üzleti politikája mellett; a Boss alighanem nagyon élvezte ezt a versenyfutást.

A 2003-as American League Championship Series

A 2003-as rájátszásban ismét összecsaptak a riválisok. A csoportgyőztes Yankees sima 3-1-gyel búcsúztatta az ALDS-ből a Minnesota Twins-t, míg a Red Sox - akárcsak 1999-ben - újfent 0-2-ről fordította meg a szériáját, ezúttal az Oakland Athletics ellen. Az újságírók, a fenti eredmények és a közelmúlt történései ellenére mégis a Bostont hozták ki esélyesebbnek és már előre vizionálták a Red Sox – Chicago Cubs World Series-t, ahol az 1908 óta nyeretlen Cubs csapott volna össze az 1918 óta böjtölő Bostonnal.

Az ALCS első két, Yankee Stadium-ban megrendezett mérkőzése után 1-1 volt a párharc állása, a következő, harmadik mérkőzésen a Fenway-ben pedig elszabadultak az indulatok.

Végig érezhető volt a feszültség a két csapat között, ráadásul ’99 után ismét egymás ellen állt a dobódombra Roger Clemens és Pedro Martínez. Pedro már a meccs elején megdobta egy dobással a Yankees outfielder Karim Garcia-t, cserébe Garcia a következő ütésnél keményen rácsúszott a bostoni kettes védő Todd Walker-re. Már ekkor is balhézott a két csapat, kiürültek a kispadok, Pedro pedig külön összeszólalkozott a jenki catcher Jorge Posada-val is.

A következő játékrészben Clemens majdnem fejbe dobta Manny Ramírez-t, aki oda is rohant elégtételt venni, a kispadokon ülők ismét a pályára sereglettek és a lökdösődés közepette Pedro a fejénél fogva a földre rántotta a Yankees 72 éves (és 1978-van még a Red Sox-ot menedzselő) bench coach-át, Don Zimmer-t. Majdnem negyed órán át állt a játék, a stadionban a balhé után be is szüntették a sör árusítását a nap további részére, megelőzve az esetleges nézői interakciót. A játék folytatódott, Clemens pedig strikeout-tal búcsúztatta Manny-t, és a meccs hátralévő részében is jól dobott.

A kilencedik játékrészben ismét Karim Garcia került a figyelem középpontjába, amikor a Yankees cseredobó Jeff Nelson-nal karöltve verekedésbe keveredtek az egyik bostoni pályamunkással a bullpen részére elkerített rész mögött. Egyébként meglepő módon a meccs balhéi eltiltást nem, csak pénzbüntetéseket vontak maguk után. Más világot éltünk még akkor....

A Yankees végül megnyerte a széria harmadik mérkőzését, a természet erői pedig segítettek lenyugtatni kicsit a kedélyeket; eső miatt egy napot csúszott a következő összecsapás.

A Boston ugyan kiegyenlítette az állást a negyedik meccsen, ám mégis New York-i előnnyel utaztak vissza a csapatok a Bronx-ba, lévén a Yanks behúzta az ötödik ütközetet. A három bostoni meccsből kettőn mindössze egy pont volt a különbség a két csapat között, de a harmadikon is csak kettő run döntött a győztes kilétéről.

Tetőpontjához ért a két együttes rivalizálása, teljesen kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok.

A hatodik meccs igazi hullámvasút volt, a Yankees szerzett vezetést, de a Red Sox a harmadikban négy pontot szerezve fordított. A Yanks szintén négyet szerezve visszavette a vezetést a következőben, az ötödik inning-ben pedig még egyet rátettek, azonban ez sem bizonyult elégnek. A Boston fordított a hetedikben és a záró játékrészben még két ponttal bebiztosította a győzelmet (9-6).

2003 ALCS, Game 7 és Aaron Boone bombája

Következhetett tehát a mindent eldöntő hetedik mérkőzés, ami egy epikus rivalizálás következő fejezetének legendás lezárása lett.

Ismét Clemens és Martínez csapott össze egymással, és ezúttal is úgy tűnt, hogy utóbbi fog jobban kijönni belőle. A Red Sox végig vezetett, a Yankees-ben mindössze Jason Giambi két hazafutása tartotta a lelket. A nyolcadik inning közepén 5-2-es állással fordultak a csapatok, de ez nagyban köszönhető volt Mike Mussina hihetetlenül hasznos teljesítményének is; Moose életében először állt be cseredobóként egy meccsre, ő váltotta a nagyon rossz napot kifogó Clemens-t.

A nyolcadik alján a hazaiaknak aztán sikerült elkapni Pedro-t, de ebben nagy szerepe volt a bostoni edzőnek, Grady Little-nek is, aki egy feladott pont után nem hozta le láthatóan fáradó kezdődobóját. A többi pedig történelem: Hideki Matsui és Jorge Posada ütéseit követően egyenlített a Yankees.

Az idegek pattanásig feszültek, a nézők a történelem egyik legizgalmasabb playoff-összecsapását élvezhették, a Red Sox az átok megtöréséért játszott, miközben a Yankees ismét tudatosíthatta riválisában, ki is a főnök kettőjük közül.

A meccs eredménye nem is változott egészen a tizenegyedik játékrészig, ebben pedig elvitathatatlan érdemei voltak a Yankees closer Mariano Rivera-nak, aki akkor tartotta kordában három inning-en keresztül a Red Sox ütőket, amikor egyetlen hiba is végzetesnek bizonyulhatott volna.

A tizenegyedik alján aztán érkezett az előzőleg csereként beállt Aaron Boone, aki Tim Wakefield első dobását kivágta balra a nézőtérre, megnyerve ezzel a mérkőzést és az ALCS-t is a Yankees-nek. A csapat jelenlegi edzője, Boone egyetlen lengetéssel örökre beírta magát a Yanks történelemkönyvébe.

A Bambino Átka tehát tovább élt, habár a Yankees nem tudta legyűrni a Florida Marlins-t a 2003-as World Series-ben, de ez a Red Sox elleni széria legalább annyit jelentett a New York-iaknak, mint egy bajnoki cím. Ezt jól mutatta az a jelenet is, ahogy a győztes home run-t követően a szívét a pályára kitevő, a meccs Yankees-szempontból másik hősének számító Rivera összeomlott örömében a dobódombon. 

A mérkőzés után az újságírók megkérdezték a Red Sox egyes védőjét, Kevin Millar-t, hogy milyen volt a hangulat a bostoni öltözőben a vereséget követően, és az ő szavai is tökéletesen leírják, hogy mennyit jelentett ez a széria mindkét csapatnak: „Olyan volt, mintha a középiskolában végzősként kiütöttek volna az állami bajnoki rájátszásból. Amikor tinédzserként elveszítesz egy fontos meccset, akkor látsz az öltözőben összeomló és síró embereket. Ezen a szinten ez nem egy megszokott látvány.”

A Red Sox egyébként két nappal később kirúgta az edzőjét, Grady Little-t, őt téve felelőssé a kiesésért. Ebben volt is némi igazság, mivel Pedro le nem cseréléséről még akár ma is jókat lehetne beszélgetni egy bostoni kocsmában, ám mégis, évtizedek óta nem volt ilyen közel a Red Sox ahhoz, hogy megtréfálja a Yankees-t.

Spoiler alert: mindössze egy évet kellett várniuk erre, és egyből egy nagy durranással törték meg Bambino Átkát. Erről szól majd a sorozat következő része.

Zárszóként pedig egy kis érdekesség a Boone-családdal kapcsolatban: Aaron Boone nagyapja, Ray Boone hosszú ideig a Red Sox játékosmegfigyelője volt.

Büszke volt-e vajon unokájára a 2003-as ALCS-t követően?

(A képek forrása: espn.com, cbsnews.com, sportingnews.com, bosoxinjection.com, sabr.org, mlb.com, bostonglobe.com, fansided.com)