A cikksorozatban a sportvilág egyik legősibb rivalizálásának történetét mutatjuk be. A második részben az 1930-as évek közepétől 1960-ig terjedő időszakról lesz szó.

Amikor napvilágot látott a 2021-es meccsnaptár, két dologban voltunk biztosak a podcast kapcsán: a június 2-i Lou Gehrig Napról lehetőségeinkhez mérten egy külön adásban emlékezünk meg, és hogy az idei első New York Yankees - Boston Red Sox szériára időzítjük a rivalizálás történetének feldolgozását. DS! barátommal (Jenkik Háza blog) felosztottuk egymás között a több, mint 100 évet felölelő történetet és a podcast 38. részétől kezdve, végül előre láthatólag 5 részletben, mutatjuk be a sportvilág leghíresebb versengését.

A történet egy részét DS!, más részét én szedtem össze, igazi közös munkáról van szó és úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk blogján közzé tesszük majd a hosszúra nyúlt anyagot. A podcastban Mike-kal kiegészülve, beszélgetős formában rágjuk át magunkat a tömény történelmen, de írásban is szeretnénk eljuttatni a sztorikat az érdeklődők részére.

Babe Ruth, Ted Williams, Joe DiMaggio (fenti képen mindketten), Carl Yastrzemski, Bucky Fuckin' Dent, Derek Jeter, David Ortiz, Aaron Boone, Pedro Martinez, Curt Schilling...napokig lehetne sorolni az egymás elleni meccseken és az egész MLB-ben legendává váló játékosokat.

A második epizódban a Babe Ruth utáni korszak nagy Yankees-dinasztiáinak, kis megszakítással, 1960-ig tartó dominanciáját nézzük meg.

Joe DiMaggio és Ted Williams színre lépése

A kezdeti bostoni sikeréveket (1918-ig 5 bajnoki cím) felváltotta a Yankees dominanciája (Babe Ruth érkezésével 7 World Series-be jutás és 4 bajnoki cím), majd az 1930-as évek közepétől még egy fokozattal feljebb kapcsolt a Yankees: Joe DiMaggio 1936-os bemutatkozása után zsinórban 4 World Series trófeát gyűjtött be a csapat, de időközben a Red Sox sem tétlenkedett.

A pénzét inkább a Broadway felé irányító tulajdonos, Harry Frazee 1923-ban eladta a csapatot Bob Quinn-nek, de vele sem lett jobb a helyzet. A BoSox 1918 után legközelebb 1935-ben tudott pozitív győzelem-vereség mutatót összehozni (78-75). 1933-ban azonban Tom Yawkey vette meg a csapatot és irányítása alatt a dolgok ismét elkezdtek jó irányba fordulni. A Yankees-t ugyan megszorongatni nem tudták a zseniális menetelés közben, de kétszer végeztek az American League 2. helyén (1938-ban 9.5 meccs hátránnyal, míg 1939-ben 17 meccs lemaradással; ráadásul 1936-ban a Yankees-nek volt egy 12 meccses győzelmi sorozata a BoSox ellen).

Viszont a Red Sox időközben olyan játékosokat szerzett meg, mint a dobó Lefty Grove (300 W, 1941-ben vonult vissza), Jimmie Foxx (534 HR, 1942-ben igazolt el Chicagóba), valamint 1939-ben Ted Williams, minden idők egyik legkiválóbb ütőjátékosa. Teddy Ballgame pedig egy új érát vezetett be, a Red Sox szép lassan újra erős csapatot rakott össze, miközben Joe DiMaggio egyre idősebb és sérülékenyebb lett.

De persze közbeszólt a II. világháború is, 1943-1945 között egyikőjük sem tudott pályára lépni az MLB-ben.

Az előbbiektől függetlenül azért 1940-ben és 1941-ben is a BoSox előtt végzett a Yankees, ráadásul 1941-ben újra 17 mérkőzéssel előzték meg a csoportmásodik bostoniakat, hogy aztán egy újabb World Series címet ünnepelhessenek.

Azonban 1941-ben Ted Williams .406-os ütőátlaggal zárt, azóta sem tudott senki egy szezonban .400 felett végezni. Viszont Joe DiMaggio nem az a fajta ember, akit a rivaldafényből hátra lehet szorítani, ugyanebben az évben csinálta meg az 56 meccses ütési sorozatát.

Döntse el mindenki, hogy melyik a komolyabb teljesítmény; lényeg a lényeg, hogy az AL MVP címet Joe D kapta meg.

Ez azonban nem vert éket a két rivális közé, a pályán kívül jó barátok voltak, sosem mondtak rosszat egymásról és kölcsönösen elismerték egymás nagyságát. Egyszer pedig állítólag az is felmerült, hogy a Yankees és a Red Sox elcseréli a két játékost, amikor a két tulaj (Yawkey és a Yankees első számú embere, Lee MacPhail) egy italozás során egy szalvétára írta fel az alakuló üzletet. Csak azért nem csaptak egymás tenyerébe a felek, mert Yawkey túlzottan felbátorodott a szesztől és megpróbálta Yogi Berrát is belevenni az üzletbe. MacPhail így nemet mondott és Yogi később tízszeres bajnok lett a Yankees-zel, valamint a csapat (és az egész ország) ikonikus figurájává vált.

De így sem kellett DiMaggio-ról lemondania a bostoniaknak. Az élet egyik nagy csavarja volt, hogy Joe testvére, Dom DiMaggio egész karrierjét a Red Sox-ban játszotta végig, 1940-1953 között, így testvére ellen harcolt a rájátszásért. De ebben az időszakban játszott Bostonban Johnny Pesky is, aki nevét a Pesky’s Pole, a Fenway Park érvénytelen területét jelző pózna viseli.

1942-re 9 meccsre csökkentette a hátrányát a BoSox, de még mindig a Yankees jutott bajnoki döntőbe, ahol kikapott a St. Louis Cardinals-tól, de 1943-ban sikerült revansot venniük és 5 meccsen verték a Cards-t a World Series-ben. Az ismételt döntőbe jutásban az is közrejátszott, hogy '43-ban a Yankees elleni 23 meccsből csak 5-öt tudott nyerni a BoSox (plusz egy döntetlen); az American League-ben 29 meccsel lemaradva az utolsó előtti helyén végeztek.

A világháború lezárásával azonban új helyzet állt be: 1946-ban a Red Sox jutott World Series-be (1918 után először) és pontosan 17 meccset vertek rá a Yankees-re az AL trónjáért folytatott küzdelemben. Mindössze 2 nap volt a szezonban, amikor nem a BoSox állt a csoport élén, 1946 az ő évük volt, Ted Williams behúzta az MVP-címet, de Bambino Átkát nem tudták megtörni, a Cardinals 7 meccsen legyőzte őket a World Series-ben. Érdekesség, hogy a Cards az ún. ’Williams Shift’-et használta a döntőben, azaz a shortstop-ot átküldték az infield bal oldalára, hogy a balkezes Teddy Ballgame pont hozzá üsse a labdákat, aki így .200-as ütőátlagot produkált a döntőben.

Analitika before it was cool....

A '40-es évek végén szintet lép a rivalizálás

A BoSox az 1946-os vereséggel a legnagyobb esélyt puskázta el, hiszen az évtized végére összeállt a Yankees új sikercsapata, viszont ez nem jelentette azt, hogy egyértelmű volt a rivalizálás kimenetele. Az 1948-as és 1949-es idény a két csapat addigi történetének legélesebb versenyét hozta, de előtte a jenkik begyűjtöttek még egy újabb bajnoki címet. Hiába helyezték Williams fejére a Hármas Koronát 1947-ben (Triple Crown – legjobb ütőtálag, legtöbb hazafutás, legtöbb RBI), a World Series-t, immár 11. alkalommal, a nagy rivális nyerte meg.

1948-ban azonban az egykori Yankees-sikeredző, Joe McCarthy ült le a Red Sox kispadjára. McCarthy alkoholproblémái miatt már 1946-ban lelépett New Yorkból - többek között azért, mert az egyik Detroit Tigers elleni széria során egyszerűen nem jelent meg a kispadon -, és az 1947-es szezont már a farmjára visszavonultan töltötte. Egy évvel később viszont a Red Sox szerződtette, és McCarthy lazított a korábban sok konfliktust okozó vasszigorán, mindamellett, hogy az itallal kapcsolatos problémáit is igyekezett kordában tartani. Mivel Ted Williams nem nagyon kedvelte a formális öltözetet, McCarthy ingben és kigombolt felső gombbal jelent meg az edzőtáborban, majd azt nyilatkozta, hogy „rúgjanak ki most rögtön, ha rosszban leszek egy .400 feletti ütőjátékossal”.

McCarthy hatása egyből érezhető volt, a '48-as alapszakasz vérre menő küzdelmet hozott a Yankees, a Red Sox és a Cleveland Indians között. Fej-fej mellett haladtak a csapatok, mikor október 2-án a Yanks a Fenway Parkba utazott a szezon utolsó, kétmeccses szériájára. Így álltak ekkor a csapatok:

1. Cleveland Indians (95-57)

2. New York Yankees (94-58)

3. Boston Red Sox (94-58)

Mindössze egyetlen meccs választotta el a három csapatot, és ekkoriban csak a ligaelső juthatott be az egyből megrendezésre kerülő World Series-be. Azaz a Yankees-Red Sox párosnak mindenképp legalább egy-egy, de valamelyikőjüknek inkább mindkét egymás elleni mérkőzést meg kellett nyernie, hogy maradjon esély a döntőre, ráadásul az Indiánok október 2-án sima 8-0-ra nyertek, ezzel megszerezték 96. győzelmüket is.

Aki tehát veszített a Yankees – Red Sox első ütközetén, az búcsút mondhatott az 1948-as World Series-nek.

A csapatokat óriási nézősereg várta, a Yankees-nek a hazaiak drukkerei már a hotel kijáratánál megmondták, hogy esélyük sincs, viszont Joe DiMaggio, vagy Tommy Henrich kimondottan élvezte az ilyen ellenséges hangulatot, akkor tudták legjobbjukat nyújtani.

Egyébként is, abban az évben mindkét csapat nézőcsúcsot döntött, a háború után kezdett visszaállni a normális életmenet, a rádiók és az újságok pedig állandóan erről a kiélezett küzdelemről számoltak be.

DiMaggio, bár lábfejét állandó problémák gyötörték, 155 RBI-t szerzett az alapszakaszban, míg Williams .369-cel ütött, 126-szor sétált, csak 41 K-t kapott és 127 pontot ütött be csapatának.

Minden adott volt tehát, hogy a két rivális rövid közös történetének eddigi legkomolyabb fejezetét nyissa meg. A Fenway Park mind a 35 ezer székén ültek, de a tulajok szerint, ha 100 ezer férőhely lett volna a stadionban, azt is csordultig töltötték volna az emberek.

Ennek megfelelően kicsit idegesek is voltak a csapatok, a támadójáték akadozott, mindössze 5-5 bázisütést produkáltak az ütősorok. A vendégeknél Henrich és Berra 2-2, DiMaggio 1 basehit-et szerzett, viszont a Red Sox dobója, Jack Kramer végigdobta a 9 játékrészt és Ted Williams vezetésével (2/2, 2 R, 2B, HR, 2 RBI, 3 BB) megnyerte a meccset a hazai csapat, így eldőlt, hogy a Yankees nem juthat rájátszásba.

Egy céljuk maradt: nyerni az utolsó meccsen és ezzel tönkre tenni a Red Sox szezonját is.

Az első meccs utáni este egyébként családi vacsora volt Dom DiMaggio házában, lévén Dom a szezon végén nősült, így az egész család a városban volt. A mérkőzés után természetesen Joe D-vel egy autóban utaztak haza és az amúgy is szűkszavú Joltin’ Joe a vereség miatt eléggé letört volt. A krónikák szerint csak egyszer szólt Dom-hoz az autóút alatt és ekkor ezt mondta: „Rendben, elütöttetek minket a World Series-től, de holnap ezt fogjuk tenni veletek mi is. Ezt személyesen garantálom!”. Dom állítólag ennyit felelt: „Én is ott leszek a pályán, talán tudok valamit tenni, hogy ne így legyen”.

Az idősebbik DiMaggio szavai ellenére a második mérkőzés nem indult jól a Yankees számára, mert bár hamar kétpontos vezetést szereztek, a Red Sox a harmadikban 5 run-t pakolt fel az eredményjelzőre, ezzel véget is vetettek Bob Porterfield, a Yankees kezdődobója napjának. Joe DiMaggio azonban nem viccelt, két duplát és 3 RBI-t ért el a mérkőzésen és a 6. alján 5-4 volt az állás, de még a Red Sox vezetett. A játékrész alján aztán Dom DiMaggio és Vern Stephens is hazafutást vágtak Vic Raschi-ról, amire a Yankees-nek nem volt válasza, így 10-5-re nyert a BoSox. És mivel az Indians a szezon utolsó meccsén kikapott, mindketten 96-58-cal végeztek, így mindent eldöntő mérkőzésre került sor közöttük. Ezt végül az Indians nyerte meg, akik később a bajnoki címet is behúzták, amit azóta sem sikerült megismételniük.

Joe DiMaggio viszont bosszút forralt 1949-ben, ám sérülései miatt csak 76 mérkőzésen volt képes pályára lépni. Ennek ellenére újra vérre menő küzdelem folyt a csapatok között (Ted Williams ismét MVP lett a szezon végén, így nem csoda), és mit ad Isten, újra Yankees-Red Sox volt a szezon utolsó (kétmeccses) szériája, ezúttal viszont a Bronxban.

A Yankees 95-57-tel, a BoSox viszont 96-56-tal állt, azaz elég volt egy mérkőzést nyerniük és övék az American League. Ez az állás annak is volt köszönhető, hogy pár nappal korábban a Sox egy hárommeccses szériában söpörte a Yankees-t, így két meccses hátrányból egy meccsnyi előnyt szorgoskodtak össze.

A korábbi széria mérkőzésein egyébként Joe D nem lépett pályára, de október 1-jén természetesen ott volt a Yankee Stadium gyepén. És ha már ott volt, győzelemre vezette csapatát még úgy is, hogy a Red Sox gyorsan 4-0-ás előnyre tett szert. DiMaggio 2/4-gyel és egy run-nal zárt, a hős viszont Johnny Lindell lett, aki a 8. alján 4-4-nél vágott szóló hazafutást és alakította 5-4-re az állást, amely a végeredmény is lett. A másik főszereplő a dobó Joe Page volt, aki a harmadik játékrészben vette át a dombot a szétütött Allie Reynolds-tól és 6.2 pontmentes inning-et adott csapatának, miközben mindössze 1 ütést és 3 sétát engedett Williams-éknek. És még egy basehit-et is szerzett - ekkoriban még nem volt DH az American League-ben sem.

A döntés így az alapszakasz utolsó napjára maradt, aki nyert, az jutott World Series-be.

A kezdődobók kitettek magukért, a Red Sox-nál Elis Kinder 7 inning alatt csak egy pontot adott fel (rögtön az elsőben), de Vic Raschi még nála is jobb volt, így a nyolcadik alján megint pattanásig feszültek az idegek, a Yankees 1-0-ra vezetett. Az ellenfélnél ekkor már Mel Parnell állt a dombon, aki 1949-ben élete legjobb szezonját futotta (295 inning, 2.77 ERA, 25 győzelem), de a Yankees hengert nem tudta megállítani. Henrich szóló hazafutást ütött, majd a hazaiak további 3 pontot szereztek, így már 5-0-ra vezettek.

Már csak le kellett zárniuk a meccset és bontani a pezsgőt.

A Red Sox viszont nem adta fel, a 9. tetején 3 futójuk is körbeért, de ezt követően Raschi képes volt megcsinálni a három kiejtést. 5-3-ra nyert a Yankees, és végül a World Series-t is behúzta a Brooklyn Dodgers ellen.

Bambino Átka továbbra is kísértette a Red Sox-ot.

További Yankees sikerek és néhány megemlítendő érdekesség

A két, végletekig kiélezett szezon után, gyakorlatilag az MLB egész 1950-es évtizede a Yankees dominanciájáról szólt. 10 év alatt 8 döntőt játszottak, amiből hatot megnyertek, míg a Red Sox sikercsapatából sokan visszavonultak. Ted Williams a koreai háborúban is szolgált, valamint a bostoni tulaj nem volt hajlandó színesbőrű játékost szerződtetni, így olyan játékosokról maradt le, mint pl. Jackie Robinson vagy Willie Mays.

Teddy Ballgame a háború után továbbra is nagyon jól teljesített, de a csapatot Ted Williams és a Hét Törpének csúfolták.

Azért így is produkáltak emlékezetes eseteket a csapatok:

• 1951-ben a Red Sox elleni egyik meccsen debütált Bob Sheppard, mint a Yankee Stadium hangja;
• 1951. szeptember 28-án Allie Reynolds no-hitter-t dobott a Red Sox ellen;
• 1952-ben Billy Martin (Yankees) és Jimmy Piersall (Red Sox) már a mérkőzés kezdete előtt összeverekedtek a stadion folyosóján, úgy kellett szétszedni őket. Piersall ezt követően még saját csapattársával is bunyózott egyet.

A sikertelen '50-es éveket követően aztán feltűnt Carl Yastrzemski a Red Sox-nál és a szurkolók újra elkezdtek bizakodni. A sorozat következő részében azt nézzük meg, hogy a másik bostoni legendának sikerült-e fordítania a rivalizálás kerekén.

(A képek forrása: latimes.com, esquire.com, nydailynews.com, wbur.org)