A cikksorozatban a sportvilág egyik legősibb rivalizálásának történetét mutatjuk be. Az első részben a kezdetektől 1935-ig terjedő időszakról lesz szó.

Amikor napvilágot látott a 2021-es meccsnaptár, két dologban voltunk biztosak a podcast kapcsán: a június 2-i Lou Gehrig Napról lehetőségeinkhez mérten egy külön adásban emlékezünk meg, és hogy az idei első New York Yankees - Boston Red Sox szériára időzítjük a rivalizálás történetének feldolgozását. DS! barátommal (Jenkik Háza blog) felosztottuk egymás között a több, mint 100 évet felölelő történetet és a podcast 38. részétől kezdve, végül előre láthatólag 5 részletben, mutatjuk be a sportvilág leghíresebb versengését.

A történet egy részét DS!, más részét én szedtem össze, igazi közös munkáról van szó és úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk blogján közzé tesszük majd a hosszúra nyúlt anyagot. A podcastban Mike-kal kiegészülve, beszélgetős formában rágjuk át magunkat a tömény történelmen, de írásban is szeretnénk eljuttatni a sztorikat az érdeklődők részére.

Babe Ruth, Joe DiMaggio, Ted Williams, Carl Yastrzemski, Bucky Fuckin' Dent, Derek Jeter, David Ortiz, Aaron Boone, Pedro Martinez, Curt Schilling...napokig lehetne sorolni az egymás elleni meccseken és az egész MLB-ben legendává váló játékosokat, de az első epizódban egészen 1876-ig repülünk vissza, hogy átfogó képet nyújtsunk arról, hogyan is alakult meg a két csapat.

Egy kis baseball-történelem

A National League 1876. február 2-án alakult meg (NL; beceneve: Senior Circuit). Mellette hosszabb-rövidebb ideig működött pár baseball liga (pl. Player’s League, American Association), de ezek nem számítottak major ligának. Viszont 1900-ban az addig minor ligaként funkcionáló, Bancroft Johnson vezette Western League megváltoztatta a nevét American League-re (AL) és kérte az NL-t, hogy ismerjék el őket is hivatalos major ligának, de a National League vezetői először kétkedve fogadták az ötletet.

Johnson azért akart egy másik, a National League-gel egyébként baráti viszonyt ápoló ligát létrehozni, mert az NL légköre egészen durva volt, gyakoriak voltak a játékosok közötti, vagy akár játékos és bíró közti verekedések, trágár szavakat bármely 5 percben hallhattak a nézők. Egy esetben, Bostonban, 1894. május 15-én a Beaneaters - Baltimore Orioles meccsen (nem a mai, és nem a Yankees elődje, hanem egy korábbi Orioles, amely 1899-ben megszűnt) egy játéktéri verekedés közben fiatal srácok felgyújtották a lelátót, amely átterjedt Boston belvárosára is.

A pályán kialakult balhét egyébként a Yankees későbbi nemezise, John McGraw indította el, amikor arcba rúgta a Boston hármasra becsúszó játékosát, Tommy "Foghorn" Tucker-t. A bírók lecsillapították a kedélyeket, de a következő inning tetején a bostoni OF James "Foxy" Bannon kiszúrta a kialakuló tüzet és odarohant a lábával eltaposni. A nézőket inkább az érdekelte eközben, hogy Tucker revansot vesz-e McGraw-n, mert a szájkarate aközben is folyt, hogy Bannon próbált tüzet oltani. Végül egy nagyobb széllökés indította be a lángokat és ekkor már mindenki menekülőre fogta.

A National League légkörét jól jellemzi az is, hogy egy Billy Sunday nevű játékos felhagyott a játékkal miatta, és inkább a lelkipásztori hivatást választotta, amelynek köszönhetően kimondottan híres is lett.

Egyébként a mérkőzésekre kilátogató nézők száma is konstans csökkenést mutatott, köszönhetően nagyrészt a játékosok viselkedésének.

Ráadásul a csapatvezetők folyamatos harcban álltak egymással, a játékosokkal (2400 dolláros fizetési sapka volt ekkor!), valamint a városvezetőkkel is. Utóbbiakkal az volt a probléma, hogy egyes államokban/városokban életben volt az ún. Kék szabály (Blue law), amely megtiltotta a vasárnaponként végzett testmozgást, bevásárlást vagy alkoholfogyasztást, a templomba járás vagy egyéb vallással kapcsolatos tevékenység előtérbe helyezéséért. Isten sem dolgozott a 7. napon, ugyebár. Ebből kifolyólag baseball-mérkőzést sem lehetett rendezni, így a tulajdonosok komoly bevételtől estek el.

Az American League megalapításán fáradozó Bancroft Johnson úgy vélte, hogy az AL egy tiszta liga lehet, amely újra vonzóvá teszi a meccsre járást a nők és a kisgyerekes családok számára is. Végül 1901-ben útjára indult a liga (beceneve: Junior Circuit), ahol Johnson-ék okosan nem írtak elő fizetési sapkát, így egy csomó játékos átpártolt hozzájuk az NL-ből, a magasabb béreknek köszönhetően.

Végül két évvel később, 1903-ban az NL major ligaként ismerte el az AL-t és abban az évben megrendezésre került az első World Series is, amit a Boston Americans (ma már Boston Red Sox) nyert meg.

Hogy aztán 1904-ben el is maradjon, mivel ekkor még nem volt World Series-t szervező bizottság, vagy kötelező érvényű előírás, hogy le kell játszani a döntőt. A New York Giants (NL bajnok) tulaja, John T. Brush amúgy is azt gondolta, hogy az AL csak másodlagos liga, lenézte azt, és ő ilyen körülmények között nem engedte a csapatát részt venni a döntőben. A fent említett John McGraw, aki ekkor már a Giants edzője volt, azt nyilatkozta, hogy ők a bajnokok, mivel ők nyerték meg a felsőbbrendű ligát. Az említett úriemberek kicsit mellre szívták, hogy egy évvel korábban, az AL bajnoka le tudta győzni a nagy National League győztesét.

1904 óta egyébként csak egyszer fordult elő, hogy nem rendeztek World Series-t. 1994-ben a játékosok sztrájkja miatt maradt el az alapszakasz egy része, és természetesen a döntő is.

A New York Yankees megalakulása

1901-ben tehát elindult az American League, Bancroft Johnson és társai pedig igyekeztek korábbi, megszűnt NL csapatok városaiban csapatokat alapítani, hogy magukhoz csábítsák a nézőket. Így hát csapatot gründoltak az 1899-ben megszűnt Baltimore-i együttes helyén, ugyancsak Baltimore Orioles néven. Itt kezdődik a Yankees története, az Orioles (nem a mai Baltimore Orioles!) volt a csapat elődje.

Az Orioles első edzője a vándormadár John McGraw lett, aki azonban folyamatos összetűzésbe keveredett Ban Johnson-nal, mert McGraw stílusa a Johnson által utált NL stílt idézte: folyamatosan veszekedett a bírókkal, nyomdafestéket nem tűrő hangnemben. A viszálykodás 1902-ben is folytatódott, ezért Johnson elkezdett utánajárni, hogyan tudná New Yorkba költöztetni a csapatot. Közben McGraw a New York Giants-hez történő lelépését készítette elő, ráadásul a Giants akkori tulajdonosával, Andrew Freedman-nel tervet eszeltek ki, hogyan teszik tönkre az Orioles-t, nem mellesleg az egész AL-t. McGraw pl. direkt kizáratta magát egy meccsről, majd nem volt hajlandó elhagyni a játékteret, ezáltal a meccset lefújták és a Boston kapta a győzelmet.

Végül 1902. július 8-án bontották fel a szerződését az Orioles-nál és másnap már a Giants edzője volt. Közben Freedman megszerezte az Orioles tulajdonjogát és több játékost is kivágott a csapattól, hogy azok a Giants-nél találjanak „menedéket”. A következő meccsre nem is tudott kiállni az Orioles, mert nem volt elegendő játékosa. Bancroft Johnson azonban közbelépett, átvette az irányítást és kölcsönvett pár játékost más csapatoktól, de természetesen így is tök utolsó lett az O’s; legalább be tudták fejezni a szezont és az AL menetrendjét sem kellett átírni. A szezon végén viszont sikerült a két ligának békét kötnie, és 1903-ban Johnson New Yorkba költöztette a csapatot. Így jött létre a New York Highlanders, 1913 óta New York Yankees.

A Boston Americans létrejötte és kezdeti aranykora

Érdekesség, hogy a Boston Red Sox-ot, vagyis elődjét a Boston Americans-t is ugyanabban az évben, 1901-ben alapították, mint a Yankees-t, de Boston számára sem volt már ismeretlen a profi baseball.

A Red Stockings 1871-ben alakult meg és már a National League 1876-os indulása előtt négyszeres bajnokok voltak (a National Association of Professional Base Ball Players nevű ligában), majd az NL-nek is alapító tagja lett, sőt, a liga legelső meccsét is a Red Stockings játszotta le és nyerte meg 6-5-re, a Philadelphia Athletics ellen. Azóta az NL természetesen nagyon sok változáson ment keresztül, csapatok szűntek meg, új gárdák érkeztek, de a Red Stockings még ma is él, Atlanta Braves néven. Kacifántos úton jutottak el idáig, hiszen hívták őket Red Caps-nek, Beaneaters-nek, Doves-nak, Bees-nek, Boston Braves-nek, Milwaukee Braves-nek és most Atlanta Braves-nek.

Fun fact: Babe Ruth a Boston Braves színeiben játszotta utolsó mérkőzéseit, 1935-ben szerezték meg a Yankees-től, de a Bambino már nem volt az igazi - 6 hazafutást azért így is vágott 28 meccsen. Állítólag védekezésben akkora homály volt, hogy három dobó sem akart úgy pályára lépni, ha Babe állt mögöttük outfield-en.

De vissza a Red Sox-hoz. 1901-ben úgy alapították meg a csapatot, hogy a Beaneaters már a városban volt, ám a Red Sox (akkor még Americans) szinte rögtön magához szipkázta a rajongókat.

Ennek több oka is volt:

• a stadionjuk könnyebben megközelíthető volt (Huntington Avenue Grounds, még nem a Fenway Park);
• több sztárjátékost is elcsábítottak a város másik gárdájától, mivel az AL-ben nem volt fizetési sapka;
• könnyebben megszólították a város ír gyökerekkel rendelkező közönségét;
• a Beaneaters tulaja, Arthur Soden és a város lakossága között nem volt túl felhőtlen a viszony.

A megalakulás után rögtön sikeres lett az Americans. Ahogy feljebb már említettem, 1903-ban ők nyerték meg az első World Series-t (összesítésben 5-3-ra verték összesítésben a Pittsburgh Pirates-t), és 1904-ben az American League élén végeztek, de akkor nem került sor döntőre. Ezt követően az Americans (olykor becenevükön szólítva Pilgrims, 1908-tól Red Sox) 1919-ig bezárólag még 4 bajnoki címet gyűjtött, míg a Highlanders egyáltalán nem volt sikeres ebben az időszakban.

Megjegyzés: 1969-ig a két liga győztese egyből a World Series-ben csapott össze, az alapszakasznak óriási jelentősége volt. Sem Championship Series, sem Division Series, sem Wild Card nem volt még ekkor. Aki megnyerte az AL-t és NL-t, az ment a döntőbe

Nem csoda, hogy ennyire jól ment a Red Sox-nak, hiszen olyan játékosok játszottak náluk, mint Cy Young (manapság a szezon legjobb dobójának járó díj viseli a nevét), a hármas védő és egyben edző Jimmy Collins, Tris Speaker, egy kicsivel később pedig egy bizonyos Babe Ruth. Előbbieknek megfelelően a rivalizálás (bár ekkor igazi rivalizálásról még nem beszélhettünk) igen egyoldalú volt, ám a legelső három mérkőzést mégis a Yankees (akkor még Baltimore Orioles) nyerte 10-6, 12-6 és 8-7 arányban. De utána nem sok babér termett nekik, mert 1903-ig összességében 38 összecsapásból csak tizenháromszor hagyták el győztesen a pályát.

A helyzet később sem sokat változott, de 1904-ben óriási küzdelemben voltak a csapatok, az American League bajnoki cím csak a szezon utolsó napján, egy duplafejűn dőlt el.

A Highlanders a dobó Jack Chesbro (Dead Ball Era) rekordot jelentő 41 győzelmet számláló szezonjába kapaszkodva vágott neki az első meccsnek, annak tudatában, hogy a duplafejű mindkét összecsapását hozniuk kellett a Hilltop Parkban. Chesbro jól is dobott az első mérkőzésen, de a 9. tetején 2-2 volt az állás, és az Americans-nek futója volt hármas bázison. Ekkor Chesbro egy vad dobást engedett el, amely a rivális 3-2-es győzelmét jelentette; Chesbro fantasztikus szezonja egy ilyen hibával ért véget. Hiába nyerte a második meccset 1-0-ra a Highlanders, az Americans lett a ligaelső.

Chesbro mentségére legyen szólva, hogy az 1904. október 7. – október 10. között lejátszott 5 meccsből a Highlanders csak kettőt nyert meg, így nem azon a vad dobáson ment el a szezon. Az Americans végül 95-59-cel, a Highlanders 92-59-cel végzett. Utóbbi csapat három elmaradt meccsét nem volt értelme lejátszani, így is-úgy is az Americans lett az AL-bajnok.

Ezt követően azonban hamar megfeneklett a Red Sox sikerhajója, de nem olyan hosszú időre, hiszen 1912-1918 között négy bajnoki címet nyertek, nagyban a Bambino-nak, azaz Babe Ruth-nak is köszönhetően, aki 1914-ben mutatkozott be a ligában.

A Red Sox dominanciája ellenére azért az 1905-1918 közötti időszakban is voltak emlékezetes Yankees-Red Sox események:

• Babe Ruth épp a Yankees ellen ütötte karrierje első hazafutását;
• 1908-ban Cy Young no-hitter-t dobott a Highlanders ellen, míg 1916-ban Rube Foster ért el no-no-t, akkor már a Yankees ellen;
• 1917-ben sikerült a visszavágás, George Mogridge a jenkik történetének első no-hitter-jét hajította, pont a BoSox ellen;
• 1912-ben egy Red Sox elleni meccsen debütált a Yankees hajszálcsíkos meze (pinstripes) és a Red Sox ugyanebben az évben nyitotta meg a Fenway Park kapuit, a nyitómeccsen 7-6-ra verték a Highlanders-t;
• 1906-ban egy 11 meccses győzelmi szériát produkált a Highlanders az Americans ellen (abban az évben az Americans 105 vereséggel zárta az alapszakaszt);
• 1911-1912-ben csúnyán visszaadta a kölcsönt a BoSox, zsinórban 17 mérkőzést nyertek riválisuk ellen (1911. szeptember 5. után legközelebb csak 1912. július 2-án szenvedtek el vereséget a Yankees-től) – a mai napig ez a leghosszabb Red Sox győzelmi széria ebben a párharcban, míg a Yanks háromszor is 12-ig nyújtotta a sorozatot, így az 1906-os tizenegy "csak" negyedik a listán.

Az 1919-es szezon után viszont új, több, mint 80 évet előre meghatározó fejezet kezdődött, természetesen Babe Ruth-hoz köthető események miatt.

Bambino Átka 

A Broadway producer Harry Frazee még 1916-ban vásárolta meg a Red Sox-ot, de 1919-re már komoly fejtörést okozott neki a nagyobb szerződést követelő Babe. A problémákat tetézte az is, hogy ebben az évben csak az AL hatodik helyen végzett a Boston, Frazee pedig pénzt akart keríteni egy Broadway musical finanszírozására, ezek összessége pedig arra ösztönözte a tulajt, hogy eladja a szezon során 29 hazafutással ligarekordot felállító sztárját.

Ruth-ért 125 000 dollárt kaptak a Yankees-től készpénzben, és még 300 000-et hitelben, amit aztán a Fenway Parkra fordítottak.

Ruth megérkezése New Yorkba új fejezetet nyitott mindkét csapat történetében. Az addig közepesnek is alig mondható Yankees-nél új dinasztia jött létre Babe vezetésével és nevével fémjelezve, az addig rekordnak számító öt bajnoki címmel rendelkező Red Sox pedig 86 éven keresztül nem tudott bajnokságot nyerni 1918-as győzelme után. Ezt nevezték a Bambino átkának.

A Yankees az addig főleg kiváló dobójátékosként ismert Ruth-ra csak és kizárólag ütőként és védőként számított, ami be is jött, lévén a New Yorkban töltött ideje alatt hétszer vezette World Series-be a csapatot, amiből négyet meg is nyertek.

Természetesen Babe elcserélése volt a kulcsmomentuma annak, hogy mindkét csapat útja 180 fokos fordulatot vett, valamint ő volt a sarokköve a kialakuló Yankees-dinasztiának, de badarság lenne azt hinni, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog, ami meghatározta a Yankees és a Red Sox elkövetkezendő éveit, évtizedét.

Frazee ugyanis pénzhiány miatt három év alatt rengeteg játékoscserét hajtott végre a Yankees-zel, amiből utóbbi jött ki jobban.

Ennek az aktivitásnak is több oka volt: egyrészt a Yankees akkori tulajdonosa, Tillinghast L’Hommedieu Huston jó barátja volt a bostoni tulajnak, másrészt pedig az American League elnöke, Bancroft Johnson megpróbálta ellehetetleníteni a Red Sox első emberét, aminek köszönhetően a Johnson-t favorizáló öt csapat nem volt hajlandó csereüzletet lebonyolítani a bostoniakkal. Maradt a Yankees és a Chicago White Sox, akiknek reputációját azonban megsemmisítette az 1919-es „Black Sox botrány”, amikor is bebizonyosodott, hogy a csapatból többen sportfogadás miatt eladták a World Series-t a Cincinnati Reds-nek.

Maradt tehát a baráti tulajdonos által vezetett Yankees, ezt pedig ki is használták, olyan játékosok érkeztek New Yorkba, mint Wally Schang, Everett Scott, Carl Mays, Waite Hoyt, Joe Bush és Sad Sam Jones. Kiemelendő még Ed Barrow is, aki Red Sox főedzőből lett Yankees ügyvezető igazgató és a dinasztia egyik fő kiépítője. Everett Scott pedig a történelem egyetlen olyan játékosa, aki mind a Yankees-ben mind a Red Sox-ban csapatkapitány volt.

Mindezek ellenére Babe Ruth nevével fonódott össze az elkövetkezendő, nagyon hosszú időszak.

1920 és 2003 között a Yankees 26 bajnoki címet nyert és összesen 39-szer jutottak döntőbe, míg a Red Sox mindössze 4 World Series vereséget tudott felmutatni ez idő alatt – négy alkalomból mindannyiszor 4-3-ra kaptak ki a nagydöntőben. A Yankees 12-szer végzett közvetlenül a Red Sox előtt a csoport élén és összességében is, 84 szezonból 66-szor lett jobb az átlaguk a Bostonénál.

A csere utáni második szezonban Ruth több rekordot is beállított és World Series-be vezette a Yankees-t, ahol aztán – köszönhetően többek közt Babe sérülésének – a városi rivális Giants legyőzte őket. Majd a következő évben ismét ez a két csapat csapott össze a döntőben, a végén ismét Giants győzelemmel.

A Yankees aztán Manhattan-ből átköltözött a Bronx-ba, és új otthonukat épp a Red Sox ellen avatták fel. 1923. április 18-án több, mint 74.000 néző előtt 4-1-re győzött a hazai csapat az első Yankee Stadium-ban tartott mérkőzésen, Babe pedig megütötte a Stadium első hazafutását is. A Nagy Bambino végül .393-as ütőátlaggal zárta a szezont és zsinórban a harmadik World Series-be juttatta a Yankees-t, amit már sikerült megnyerni. A bajnoki keretben huszonnégy játékosból tizenegy játszott korábban a Red Sox-ban.

A jenkik 1927-ben és 1928-ban is elhódították a World Series trófeát, míg a rivális egy nagyon sikertelen szakaszon ment keresztül. A Red Sox a '20-as évek második felében csak kétszer gyűjtött kevesebb, mint 100 vereséget, mindkét évben 96-szor kaptak ki az alapszakasz során.

Az 1930-as években tovább pöndörödött a két csapat akkorra már összefonódott fonala. 1930-ban a Boston New Yorkba küldte a dobó Red Ruffing-ot, aki addig nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, az új környezet azonban nagyon jó hatással volt rá: végül hat bajnoki címmel vonult vissza és beválasztották őt a Hírességek Csarnokába is.

1932-ben még nagyon simán lett újra bajnok a Yanks, de szép lassan a bostoni győzelem-vereség mutató is pozitívba fordult. Balszerencséjükre az 1930-as évek második felére, Joe DiMaggio vezetésével a Yankees-nél összeállt az első igazi, gyakorlatilag verhetetlen generáció. Ezt a korszakot dolgozzuk fel a sorozat következő részében.

(A képek forrása: cbssports.com, lelands.com, stowens.medium.com, sabr.org, bleacherreport.com, whimsicall.blog.hu)