A cikksorozatban a sportvilág egyik legősibb rivalizálásának történetét mutatjuk be. A negyedik részben az 1979-től 1995-ig terjedő időszakról lesz szó.

Amikor napvilágot látott a 2021-es meccsnaptár, két dologban voltunk biztosak a podcast kapcsán: a június 2-i Lou Gehrig Napról lehetőségeinkhez mérten egy külön adásban emlékezünk meg, és hogy a tavalyi első New York Yankees - Boston Red Sox szériára időzítjük a rivalizálás történetének feldolgozását. DS! barátommal (Jenkik Háza blog) felosztottuk egymás között a több, mint 100 évet felölelő történetet és a podcast 38. részétől kezdve, végül kisebb megszakítással, 7 részletben mutatjuk be a sportvilág leghíresebb versengését.

A történet egy részét DS!, más részét én szedtem össze, igazi közös munkáról van szó és úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk blogján közzé tesszük majd a hosszúra nyúlt anyagot. A podcastban Mike-kal kiegészülve, beszélgetős formában rágtuk át magunkat a tömény történelmen, de írásban is szeretnénk eljuttatni a sztorikat az érdeklődők részére.

Babe Ruth, Ted Williams, Joe DiMaggio, Carl Yastrzemski, Bucky Fuckin' Dent, Derek Jeter, David Ortiz, Aaron Boone, Pedro Martinez, Curt Schilling...napokig lehetne sorolni az egymás elleni meccseken és az egész MLB-ben legendává váló játékosokat.

A negyedik epizódban viszont az 1980-as, valamint az 1990-es évek elejének sikertelen éveiről lesz szó, mely az egyetlen olyan időszak volt az MLB történetében, amikor mindkét csapat egyszerre élt át hullámvölgyeket.

A rivalizálás történetét bemutató előző három rész az alábbi linkekre kattintva érhető el:

I. rész - A megalakulás, a bostoni, majd New York-i aranykorszak és a Bambino Átka

II. rész - Joe DiMaggio és Ted Williams, valamint a Yankees dominanciája

III. rész - A rivalizálás elmérgesedése, az 1970-es évek

Két World Series és semmi más - az 1980-as évek

A New York Yankees egy kisebb sikertelen időszak után (1964-et követően legközelebb csak 1976-ban jutottak rájátszásba), az 1970-es évek végén újabb két bajnoki címet ünnepelhetett (1977, 1978), melyek a franchise 21. és 22. World Series-trófeáit jelentették, miközben a Boston Red Sox ugyan néha be-bejutott a döntőbe (1946, 1967, 1975), de a hőn áhított bajnoki cím 1918 óta elkerülte őket; Bambino Átka továbbra is teljesen körbefonta a csapatot.

A Yankees 1973 óta új, a médiaszerepléstől, a saját alkalmazottakkal való összeveszéstől és a pénzköltéstől meg nem riadó tulajdonossal, George Steinbrenner-rel igyekezett sikereket elérni, miközben a Yawkey-család tulajdonában álló Red Sox továbbra sem tudta levetkőzni a sikertelenséget, a '75-ös elveszített döntő után 11 év kellett, hogy újra rájátszásba jussanak. Ám ősi riválisuknál is csak egy nagyon rövid fellángolásra került sor: a '78-as bajnoki címet követően 1980-ban és 1981-ben még bekerültek a playoff-ba, ám ezt ismét hosszú eredménytelenség követte - a Bronxban egészen 1995-ig kellett várni az újabb rájátszás-szereplésre.

Érdekesség, hogy az 1980-as évek volt a múlt évszázad egyetlen olyan évtizede, amikor sem a Yankees, sem pedig a Red Sox nem nyert bajnoki címet.

Ugyan mindkét csapat bejutott egyszer-egyszer a World Series-be, de nyerniük nem sikerült: a Yanks a Los Angeles Dodgers-től kapott ki 4-2-es összesítéssel 1981-ben, míg a BoSox-ot a New York Mets verte 4-3-ra 1986-ban. Hogy a szurkolóknak még jobban fájjon a vereség, mindkét csapat 2-0-s vezetésről bukta el a döntőt.

(Nemsokára szóba kerül Bill Buckner védekezési hibája is)

Az elveszített döntők és a sikertelen évtized ellenére a rivalizálásnak így is voltak érdekes és megemlítendő pillanatai.

1983. július 4-én az 1981-es szezonban Év Újoncának választott Dave Righetti no-hitter-t dobott a Red Sox ellen a Yankee Stadium-ban. Ez volt Don Larsen 1956-os World Series-ben kipörgetett perfect game-je óta az első Yankees no-hitter, és az első balkezes jenki-dobó általi engedett ütés nélküli meccs 1917 óta - akkor George Mogridge mattolta ugyancsak a BoSox-ot.

A Függetlenség Napján megesett no-no tortáján a hab az volt, hogy Righetti az utolsó kiejtést a liga egyik legjobb ütőjátékosa, Wade Boggs ellen csinálta meg egy strikeout-tal, és a Yankees végül 4-0-ra nyerte a mérkőzést. Righetti ütést nem, csak 4 sétát engedélyezett az ellenfélnek.

Kereken három és negyed évvel később, 1986. október 4-én az akkor már záródobóként játszó Righetti ismét megkeserítette a rivális életét. Ezen a napon két meccset is játszott egymás ellen a Yanks és a Red Sox, Rags pedig mind a két meccsen behúzta a mentést. A balkezes dobó egyébként is történelmi szezont futott '86-ban: 46 mentéssel zárta az alapszakaszt, ami 1990-ig rekordnak számított az MLB-ben.

Don Mattingly ugyanebben az évben hatalmas harcban volt a legjobb ütőátlagért Wade Boggs-szal. A szezon utolsó meccse előtt Boggs állt jobban és a Red Sox pihentette is őt a rájátszásra, Mattingly-nek pedig 6-ból 6 találattal kellett volna zárnia, hogy megelőzze őt. Ez nem sikerült, pedig Donnie Baseball ütött egy hazafutást és egy duplát is a záró mérkőzésen.

Hiába zárt összesítésben több találattal a Yankees játékosa (238 basehit vs. 207), Boggs százzal kevesebbszer állt ütéshez (580 at-bat vs. 677), így az övé lett a jobb ütőátlag is (.357 BA vs .352). Ráadásul Mattingly a batting title mellett az MVP címről is épp csak lemaradt, ezt a BoSox dobója, Roger Clemens kapta.

Fentieknek köszönhetően a Red Sox megnyerte az AL East-et, 5.5 mérkőzést vert a nagy riválisra, majd a California Angels legyőzésével (3-1-ről fordították meg a szériát!) a bajnoki döntőbe is bemasírozott, ahol a New York Mets várt rájuk.

A Yankees szempontjából tehát a lehető legrosszabb párosítás jött össze az 1986-os World Series-ben (a New York Daily News csak 'Yankees-rémálomként' utalt az összecsapásra) és úgy tűnt, hogy a Red Sox hosszú idő után újra bajnoki címet ünnepelhet, de a Baseball Istenek ismét közbeszóltak, avagy Bambino Átka megint lecsapott.

Pedig a széria álomszerűen indult a BoSox számára, mivel sikerült megnyerniük az első két mérkőzést, melyeket egyébként a Mets stadionjában, a Shea Stadium-ban rendeztek. Az első ütközet Bruce Hurst és Ron Darling epikus dobópárbaját hozta, ám a bostoni Hurst eggyel jobban bírta az idegörlő, 1-0-ás Red Sox győzelemmel végződő csatát. Az egyetlen pont egy védekezési hibából született - Rich Gedman ütése valahogy átment a Mets kettes védője, Tim Teufel lábai között, így Jim Rice haza tudott érni; végül a mentést Calvin Schiraldi húzta be, de a hős így is a 8 játékrészt végigdobó Hurst volt.

A publikum pedig dörzsölte a tenyerét, hiszen a második mérkőzés is a dobók csatáját ígérte: a két fiatal sztár, Roger Clemens és Dwight Gooden álltak dobódombra. Ám végül egyikük sem jutott 5 inning-nél tovább, és az adok-kapokban ismét a BoSox kerekedett felül; 9-3-mas győzelemmel és 2-0-ás előnnyel utazhattak haza a Fenway Parkba, ahol a következő három mérkőzést rendezték.

Ám fieszta helyett kisebb szívroham jutott a hazai drukkereknek: előbb Bob Ojeda, majd a negyedik meccsen ismét Ron Darling mattolta a Red Sox ütősorát (a két meccsen összesen 3 pontra voltak csak jók), így a Mets kiegyenlítette a szériát. Viszont az 5. meccsen ismét Hurst állt dombra a bostoniaknál, és a csapatot hátára véve végig is dobta azt, a második győzelmét szállítva a World Series-ben, azaz összesítésben egyetlen nyertes meccsre kerültek az ünnepléstől.

És ekkor jött a legendássá vált Game 6!

A Red Sox hamar 2-0-ás előnyre tett szert, de a Mets egyenlíteni tudott, ám a hetedikben ismét vezetést szerzett a BoSox, sőt, akár 4-2-re is módosíthatták volna az eredményt, ha Mookie Wilson nem dobja ki Jim Rice-t a hazai bázison. Roger Clemens viszont elemében volt, lehozta engedett pont nélkül a hetediket, de fordulás után, a 8. játékrész tetején, futóval pontszerző pozícióban épp a dobójátékosnak kellett volna ütéshez állnia. John McNamara, a Red Sox edzője azonban lecserélte Clemens-t és helyére Mike Greenwell-t küldte fel, aki azonban strikeout-tal kiesett és később hiába töltötte meg a bázisokat a vendég csapat, újabb pontokat nem tudtak szerezni.

Clemens kiesésével aztán jöhetett az első mérkőzésen a mentést behúzó Schiraldi, aki "természetesen" rögtön fel is adta az egyenlítő pontot a Mets-nek (3-3), ám egy inning-gel később nagy slamasztikából húzta ki a csapatát, így mehettek a csapatok a 10. játékrészre. Ahol a Red Sox gyorsan szerzett két pontot, majd Schiraldi az inning alján simán kiejtette az első két Mets játékost, így a bostoniak félig már a szájukban érezhették a pezsgő ízét. A Mets viszont Gary Carter és Kevin Mitchell szimpláival életben maradt, ám Schiraldi gyorsan bevitt két strike-ot a következő ütőnek, Ray Knight-nak, de a hazaiak hármas védője végül szintén szimplát tudott ütni, amiből Gary Carter hazaért, így már csak egy pontot kellett szereznie a hazaiaknak a döntetlenhez. McNamara-nak ekkor lett elege Schiraldi-ból, helyére Bob Stanley jött be, aki szintén egyetlen strike-ra volt attól, hogy lezárja a meccset, de egy vad dobás (wild pitch) után Mitchell is hazaért (5-5), miközben Knight a kettesig szaladt.

A következő ütő Mookie Wilson volt, aki az ütéshez állás 10. dobását tudta játékba hozni - egy könnyű groundball-t küldött egyesre, Bill Buckner-nek már csak fel kellett szednie a lasztit, rálépni a bázisra és aztán ütéshez készülődni. 

Aztán Bambino Átka lecsapott.

A labda elgurult Buckner lábai között, Knight körbeért, a Mets megnyerte a mérkőzést és kiegyenlítette a szériát.

Ezután aligha lep meg bárkit is, hogy a 7. meccset is a Mets nyerte (8-5-re), úgy, hogy 3-0-ra még a Red Sox vezetett. 

A Yankees-nek semmi köze nem volt az 1986-os döntőhöz, ám Babe Ruth szelleme megint közbeszólt, újabb évekkel meghosszabbítva az átkot. McNamara megtarthatta az edzői posztot (mégiscsak döntőbe vezette a gárdát), de 1987-ben nem tudták megismételni a sikereket, mindössze 78 győzelmet arattak. Ráadásul szeptember 29-én Don Mattingly épp ellenük szerezte meg a szezonrekordot jelentő 6. Grand Slam-jét.

De ennek ellenére a Yankees még sikertelenebb éveket élt meg az 1990-es évekre fordulva, a BoSox legalább '88-ban és '90-ben is rájátszásba jutott, miközben Mattingly évei alatt erre nem sok esélye volt a Yanks-nek.

Az 1990-es évek eleje és a további sikertelenség

1990 júniusában George Steinbrenner adott muníciót a médiának (és a rivalizálásnak) azzal, hogy az akkori főedzőt, Bucky Dent-et éppen a Fenway Parkban rúgta ki egy mérkőzés előtt. Dent edzői karrierjének legrosszabb pillanata éppen ott érkezett el, ahol játékosi karrierjének legnagyobb pillanata. Steinbrenner-t házon belül is rengeteg kritika érte emiatt az időzítés miatt, játékosok, kommentátorok és újságírók egyaránt kikezdték a Főnököt.

Ugyanebben az évben indult útjára egy tradíció a Yankee Stadium-ban, ami aztán hosszú évekig folytatta útját: a Yankees rajongók egy szeptemberi, Boston elleni mérkőzésen elkezdték kántálni, hogy „1918!”, ellenfelük orra alá dörgölve a legutóbbi bostoni bajnoki cím megszerzésének évszámát. 

1993-ban aztán új ízt kapott a rivalizálás, mikor az előzőleg Bostonban tizenegy szezont lehúzó és ottani legendává váló közönségkedvenc Wade Boggs átigazolt New York-ba, és a szezon legemlékezetesebb jenki győzelme is épp a Red Sox ellen történt.

A Yankee Stadium-ban lejátszott mérkőzésen kétpontos előnye volt a BoSox-nak és csak egyetlen kiejtés kellett volna nekik a győzelemhez, Mike Stanley pedig egy sima flyout-ot ütött....volna, ha egy rajongó még éppen az ütés előtt nem rohan be a pályára, aminek köszönhetően a bírók automatikusan megállították a meccset, Stanley ütését pedig negligálták. A folytatásban az új életet kapott játékos már érvényes találatot ért el, majd a Yankees sikeresen meg is tudta fordítani a mérkőzést, a kegyelemdöfést Don Mattingly walk-off RBI találata vitte be.

A Yankees 1982 óta tartó rossz szériájának 1994-ben lehetett volna vége, ekkor jó szezont futott a csapat és úgy tűnt, hogy hosszú idő után ismét rájátszás résztvevő lehet, azonban a játékosok sztrájkja miatt ez az álom szertefoszlott, az 1994-es idény félbeszakadt.

A következő évben a Red Sox megnyerte a csoportot, a Yankees pedig a baseball történetének első AL Wild Card csapata lett. Amikor Don Mattingly-t megkérdezték a két együttes esetleges főcsoport-döntőben (Championship Series) történő összecsapásáról, azt nyilatkozta: „Elég király lenne. Nem ártana a rivalizálásnak. Lennének halálos áldozatok… csak viccelek.” A találkozó azonban még váratott magára, lévén egyik csapat sem tudott tovább jutni a Division Series-ből. A Yankees drámai módon bukott el a Seattle Mariners ellen, a Cleveland Indians pedig söpörte a Boston-t.

A Yankees-nél hullottak a fejek a kiesés után – sokak szerint meg nem érdemelten –, szezon végén elbocsátották a főedző Buck Showalter-t és az ügyvezető igazgató Gene Michael-t is, Don Mattingly pedig, karrierje első és utolsó playoff szereplését követően visszavonult.

Ezután viszont egy új dinasztia alakult New York-ban: amíg az 1981-es sztrájk a Yankees sikereinek végét és a csapat lecsúszását hozta magával, addig az 1994-es a felemelkedést és a dicsfényt.

Erről szól majd a sorozat következő része.

(A képek forrása: sportingnews.com, twitter.com, bleacherreport.com, espn.com, pinstripealley.com)