Snapback #2: A Yankees - Red Sox rivalizálás, III. rész

By: MLBé 2021. sze 24.

A cikksorozatban a sportvilág egyik legősibb rivalizálásának történetét mutatjuk be. A harmadik részben az 1961-től 1978-ig terjedő időszakról lesz szó.

Amikor napvilágot látott a 2021-es meccsnaptár, két dologban voltunk biztosak a podcast kapcsán: a június 2-i Lou Gehrig Napról lehetőségeinkhez mérten egy külön adásban emlékezünk meg, és hogy az idei első New York Yankees - Boston Red Sox szériára időzítjük a rivalizálás történetének feldolgozását. DS! barátommal (Jenkik Háza blog) felosztottuk egymás között a több, mint 100 évet felölelő történetet és a podcast 38. részétől kezdve, végül kisebb megszakítással, előre láthatólag 6 részletben mutatjuk be a sportvilág leghíresebb versengését.

A történet egy részét DS!, más részét én szedtem össze, igazi közös munkáról van szó és úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk blogján közzé tesszük majd a hosszúra nyúlt anyagot. A podcastban Mike-kal kiegészülve, beszélgetős formában rágjuk át magunkat a tömény történelmen, de írásban is szeretnénk eljuttatni a sztorikat az érdeklődők részére.

Babe Ruth, Ted Williams, Joe DiMaggio, Carl Yastrzemski, Bucky Fuckin' Dent, Derek Jeter, David Ortiz, Aaron Boone, Pedro Martinez, Curt Schilling...napokig lehetne sorolni az egymás elleni meccseken és az egész MLB-ben legendává váló játékosokat.

A harmadik epizódban a Mickey Mantle fémjelezte nagy Yankees-dinasztia utolsó éveit, valamint a rivalizálás 1970-es években történő elmérgesedését nézzük meg.

Az előző két részt az alábbi linkekre kattintva érhetik el:

I. rész - A megalakulás, a bostoni, majd New York-i aranykorszak és Bambino Átka

II. rész - Joe DiMaggio és Ted Williams, valamint a Yankees dominanciája

A Yankees-dinasztia utolsó évei

Bár a New York Yankees drámai módon elveszítette az 1960-as döntőt a Pirates ellen, a ’61-es szezonban ismét ők voltak a figyelem középpontjában, ennek oka pedig Roger Maris és Mickey Mantle home run versenye volt. Mindkettőjüknek valós esélye volt arra, hogy behozza, vagy meg is döntse Babe Ruth rekordját, az egy szezonban ütött 60 hazafutást, de a szezon vége felé Mantle lesérült, így Maris már egyedül próbálkozott tovább.

Az alapszakasz utolsó napján pedig sikerült is megütnie a 61. home run-ját, méghozzá éppen a Boston Red Sox ellen. A Yankees ezzel a hazafutással nyerte meg 1-0-ra a mérkőzést, valamint simán hozták az American League legjobb mutatóját is: 109 győzelemmel és 8 meccsel megelőzve a Detroit Tigers együttesét, miközben a Red Sox csak 76-86-ig jutott és a középmezőnyben fejezte be a szezont.

A Yankees a World Series-ben sima 4-1-re verte a Cincinnati Reds-t, ezzel újabb, immáron a 19. bajnoki címüket bezsebelve.

A Red Sox-nál viszont ez egy olyan időszak volt, amikor nyolc éven keresztül nem tudtak pozitív mérleggel zárni. Jól mutatja az akkori viszonyokat az a történet, amely az 1962-es szezonban a Vörös Zoknisok ászával, Gene Conley-val esett meg. A dobó akkora verést kapott a Yankees-től (13-3), hogy a meccs után otthagyta csapatát, leszállt a hazafelé tartó csapatbuszról és megpróbált Izraelbe szökni. Terve végül útlevél hiányában meghiúsult, de talán jól mutatja, mennyire kilátástalannak érezhették a bostoniak az akkori helyzetet.

1967 - Balhék és Yaz nagy szezonja

Az 1967-es szezon egyik meccsén a bostoni Billy Rohr egy dobásra volt attól, hogy no-hitter-t dobjon a Yankee Stadium-ban, de Elston Howard a kilencedik alján két kiesőnél és két ütőhibánál találatot ért el róla. A két csapat viszonya ekkor korántsem volt rózsás, ugyanebben az évben egy nagy bunyó is kialakult, amikor is egy kétmeccses miniszéria első meccsen Joe Foy ütött egy Grand Slam-et a Yanks ellen, majd a következő meccsen kezdő New York-i dobó, Thad Tillotson harmadik próbálkozásra sikeresen fejbe dobta Foy-t – szerencsére csak a sisakot találta el –, a következő játékrészben pedig a Red Sox dobója dobta meg cserébe Tillotson-t.

Volt azonban csereüzlet is a két együttes közt: a Yankees Bostonba küldte Elston Howard-ot, akit aztán állva tapsoltak percekig a Yankee Stadium-ban mikor legközelebb ott vendégeskedett a Red Sox. Ebben a szériában játszotta a stadion leghosszabb meccsét a két csapat: egy 20 inning-es derbi végén 4-3-ra nyertek a Jenkik.

A mérkőzés 6 óra 9 perc hosszúra nyúlt, de mi ez ahhoz képest, hogy 1967. augusztus 29-30-án a két csapat összesen 40 játékrészen keresztül élvezhette egymás társaságát. A 29.-i duplafejű első, 9 inning-es mérkőzését a Red Sox nyerte 2-1-re, majd ezt követte a 20 játékrészre nyúlt összecsapás és a Yankees győzelme. Másnap aztán ismét a BoSox kerekedett felül, ismét 2-1-re, ám ezúttal erre 11 inning-re volt szükség. Érdekesség, hogy a csapatok ezt az erőltetett menetet összesen 16 dobójátékos bevetésével hozták le, a Yankees a maratoni mérkőzésen mindössze 4 dobót használt el.

A New York-iak szezonját azonban semmi sem tudta megmenteni, mindössze 72 győzelmet szereztek 1967-ben, ami az American League utolsó előtti helyére volt elég. A Red Sox ugyanakkor szárnyalt, köszönhetően az MVP, Carl Yastrzemski történelmi szezonjának. Yaz megnyerte a Triple Crown-t, azaz neki volt a legjobb ütőátlaga (.326), legtöbb hazafutása (44) és legtöbb RBI-ja (121) a szezon végén és az erőfeszítései nem is voltak hiábavalók: a Boston bejutott a World Series-be, egy meccsel megelőzve a Detroit-ot és a Minnesotát.

Egyesek szerint az 1967-es, az AL trónjáért és egyben a döntőbe jutásért folytatott versenyfutás volt az eddigi legizgalmasabb az MLB történetében. Akkoriban, aki a ligát megnyerte, az jutott World Series-be, nem volt még Championship, sem Division Series, pláne nem Wild Card helyezés.

A '67-es alapszakasz utolsó hetére fordulva pedig még négy csapatnak (Chicago White Sox, Detroit Tigers, Minnesota Twins, Boston Red Sox) volt esélye a liga első helyére. Július 1-jén a Fehér Zoknisok 5.5 mérkőzésnyi előnnyel vezettek a Tigrisek előtt, július 14-én a Red Sox hat meccses lemaradással csak az ötödik helyen botorkált. A Bastille Nap és július 23. közötti tíz mérkőzésüket azonban mind megnyerték, így gyorsan a versengés közepébe katapultálták magukat, bár augusztus 15-én még így is csak az ötödik helyen tanyáztak, de már csak három egységgel lemaradva az áhított céltól.

A California Angels ekkor hatmeccses vereségsorozatba kezdett, ezzel kihúzva magát az esélyesek közül; az alapszakasz utolsó hetére fordulva a Red Sox-nak már csak 4, míg talpon maradó riválisainak 5-5 és 6 lejátszandó mérkőzése volt hátra. A White Sox és a Tigers meglepetés vereségei végül megnyitották az utat a Vörös Zoknisok előtt, akik Yastrzemski hősies teljesítményének köszönhetően (a Twins elleni duplafejűn 7/8, 2 R, HR, 6 RBI statisztikát hozott) végül bejutottak a World Series-be.

A döntőben azonban hiába játszott jól Yaz és Elston Howard is, a Bob Gibson vezette St. Louis Cardinals hét meccsen behúzta a bajnoki címet, Bambino Átka ismét lecsapott.

Hogy mekkora teljesítmény is volt az 1967-es Triple Crown Yastrzemski-től az jól mutatja, hogy legközelebb ilyenre 2012-ben került sor, amikor a pályája csúcsán lévő Miguel Cabrera tudott mindhárom ütőkategóriában az AL élén végezni.

Az 1970-es évek. Új szabályok, régi sérelmek

Az 1973-as szezonban az American League bevezette a designated hitter (DH) szabályát, azaz, hogy a dobók helyett az ütősorban egy kijelölt ütőjátékos üssön minden alkalommal. Az első DH ütéshez állás Ron Bloomberg nevéhez fűződik – a Yankees színeiben, a Red Sox és Luis Tiant ellen, a Fenway Parkban – és sétával végződött.

Egy későbbi összecsapáson, de még ugyanebben az évben, a Yankee Stadium-ban 2-2 volt az állás a kilencedik inning alján, Thurman Munson pedig megpróbált hármasról pontot szerezni Gene Michael bunt-jából, utóbbi azonban elvétette a pöci kísérletet, Munson pedig hatalmasat ütközött az ellenfél elkapójával, Carlton Fisk-kel, amiből persze nagy verekedés lett, kiürültek a kispadok is.

A következő évben veszélyes fordulatot vettek a dolgok, amikor is egy nagy duplát követően Chris Chambliss-t kettesre futás közben egy darts-nyíllal karon dobta egy bostoni szurkoló. Szerencsére nem lett belőle sérülés, de ez intő jel volt, hogy a két csapat közti rivalizálás kezd túlzó méreteket ölteni. Félő volt, hogy a Yankees drukkerek közül lesz-e megtorlási kísérlet, vagy, hogy ennél is jobban eszkalálódik a dolog, de szerencsére több ilyen nézői interakció nem történt azóta.

1975 aztán ismét a Red Sox éve lehetett volna, megnyerték az American League Keleti csoportját, majd söpörték az Oakland Athletics-et a döntőbe jutásért, ahol azonban a Cincinnati Reds és Big Red Machine az útjukat állta. Ismét 4-3-as World Series vereség lett a vége a Bostonnak, de ezen a döntőn ütötte Fisk legendás hazafutását a hatodik mérkőzés tizenkettedik játékrészében, amivel - egy kis időre - megmentette a meccset és a szériát csapata számára.

A riválisoknak "természetesen" a következő évet sem sikerült lehozniuk bunyó nélkül. A belső harcoktól is hangos Yankees-t amúgy sem kellett félteni, de akkor voltak a legkeményebbek, ha a Red Sox-ról volt szó.

A két csapat történetének egyik legnagyobb verekedésének középpontjában ismét Carlton Fisk állt, akit ezúttal Lou Piniella taglózott le a home plate-nél. Első körben ökölváltás és lökdösődés alakult ki, természetesen a kispadon ülők és a cseredobók bevonásával, aztán épp mikor kicsit lenyugodtak volna a kedélyek, a bostoni kezdődobó, Bill Lee elkezdett szájalni a Yankees hármas védőjével, Graig Nettles-szel, aki ezt olyannyira nem tolerálta, hogy újabb ütésváltás következett, végül Nettles úgy földhöz vágta Lee-t, hogy annak kiment a válla és soha többé nem tudott olyan eredményesen dobni, mint előtte. A bunyó másik főszereplője egyébként a Yankees középkülsős védője, Mickey Rivers volt, aki folyamatosan rohangált és mindenkinek, akin Red Sox mez volt, megpróbált behúzni egyet.

Akárcsak a Nettles-Lee csatában, a szezon végén is a Yankees kerekedett felül, megnyerték a csoportot méghozzá több, mint tíz meccs előnnyel, majd a Kansas City Royals legyőzésének köszönhetően ők is szembe találták magukat a Reds gépezetével, hogy aztán egy söpréssel (4-0 a Reds-nek) távozzanak a World Series-ből.

A Bronx Zoo, a "Bostoni Mészárlás" és Bucky Fuckin' Dent

A döntő elbukása után a Yankees tulajdonosa, George Steinbrenner megszerezte a liga egyik legnagyobb sztárját, Reggie Jackson-t, amivel a csapaton belüli ellentétek egészen új szintre emelkedtek. Úgy néz ki, ez volt a siker ára, ugyanis a Yankees a következő két szezonban egyaránt bajnoki címet szerzett, de egyik alkalommal sem volt könnyű dolga.

’77-ben a Yankees, a Red Sox és a Baltimore Orioles az első meccstől az utolsóig szoros harcban voltak a csoportelsőségért, végül a Yanks 2.5 meccs előnnyel behúzta a Keleti divíziót. A szezon egyik legemlékezetesebb pillanata épp a Red Sox elleni idegenbeli széria során jött el, amikor is az edző, Billy Martin a második meccs közepén lecserélte Reggie Jackson-t, mondván nem eléggé motivált a pályán és nem futott elég nagy elánnal egy magasba ütött labdáért.

A kispadon aztán majdnem egymásnak ugrott a játékos és a szakvezető, az akkor már edzősködő Yogi Berra-nak és Elston Howard-nak kellett szétszednie őket. Mindezt az országos televíziócsatornák által közvetített mérkőzésen. A Yankees-t azonban nem zavarta meg ez a nézeteltérés, megnyerték a meccset, söpörték a párharcot és ahogy feljebb is említettem, ők végeztek a csoport élén is. Az American League Championship Series során ismét a Kansas City Royals lett az áldozatuk, a döntőben pedig a Los Angeles Dodgers-t győzték le 4-2-re. Reggie Jackson lett a döntő legértékesebb játékosa, nagyban köszönhetően az utolsó meccsen elért három hazafutásának.

A következő szezon, 1978 volt talán a Babe Ruth-csere óta a legszignifikánsabb év a Yankees – Red Sox rivalizálás tekintetében.

Ez a szezon tökéletes lenyomata volt annak, hogy mi is volt a jellemző az elmúlt bő fél évszázadra a két csapat között.

Történt ugyanis, hogy a Boston kiválóan kezdte a szezont és úgy nézett ki, hogy semmi sem állíthatja meg őket, újra elsők lehetnek a csoportban. Július közepén tizennégy meccses előnyük volt a Yankees-zel szemben, azonban a szezon végére mindkét csapat sorsa drasztikus fordulatot vett. Szeptember hetedikére az előny négymeccsesre olvadt és a Yankees éppen egy négy mérkőzésből álló szériára érkezett a Fenway Park-ba.

Ez a széria később a „Bostoni Mészárlás” néven vált ismertté, lévén mind a négy meccset megnyerte a Yankees, de nem is akárhogyan: 42-9-es pontkülönbséggel. Sőt, a következő héten három és fél meccses előnybe kerültek, a Red Sox azonban az utolsó tizennégy meccséből tizenkettőt megnyert, aminek köszönhetően 162 mérkőzés után ugyanolyan győzelem-vereség mutatóval állt a két rivális.

Következhetett egy mindent eldöntő összecsapás a Fenway-en.

A Red Sox az ex-jenki Mike Torrez-t küldte a dombra, a Yankees pedig a Cy Young-szezont futó Ron Guidry-vel kezdte a mérkőzést. Itt is, mint a szezon első kétharmadában, a Boston-nak állt a zászló: a hetedik inning-re 2-0-ás hazai vezetéssel mentek a csapatok a szünetre. Ekkor érkezett azonban Bucky Dent, aki addig az egész szezon során mindössze négy hazafutást ütött, természetesen most elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy a Zöld Szörny fölé helyezett hárompontos bombával átvegye a vezetést a Yankees-nek. Akik végül 5-4-re megnyerték a meccset, a mentést Goose Gossage húzta be, akinek a későbbi nyilatkozata mindent elmond az atmoszféráról:

„Leköptek, az arcomba öntöttek egy sört, nincs még egy, a Yankees – Red Sox-hoz hasonló rivalizálás a sportban. Ez az egy meccs telt a leginkább rájátszás hangulatban, az ALCS és a World Series ehhez képest barátságos mérkőzésnek tűnt.”