December 1-jén a liga vezetősége bejelentette a lockout-ot, azaz két hónapja semmi érdemleges nem történik az MLB háza táján, leszámítva az új Kollektív Szerződésről szóló tárgyalásokat. Mikorra várható megegyezés?

A liga működési rendjét meghatározó, az MLB (a csapattulajdonosok) és a játékosokat képviselő szakszervezet (MLBPA) által megkötött régi Kollektív Szerződés 2021. december 1-jén járt le és bár a liga dönthetett volna úgy, hogy változatlan feltételek mentén, a lejárt megállapodást hatályban tartva folytatja a holtszezont, az MLB főgonosza, Rob Manfred mégis inkább bejelentette a lockout-ot.

Ennek értelmében a játékosok nem léphetnek kapcsolatba a csapatok képviselőivel, az edzőkkel, a csapatvezetők nem tárgyalhatnak egymással játékoscserékről, új igazolásokat nem lehet végrehajtani, de a liga odáig is elment, hogy hivatalos honlapjáról is leszedte az aktuális híreket, valamint a játékosok portréját.

Manfred azzal indokolta a tulajdonosok döntését, hogy leginkább így tudják biztosítani a jövőbeni tárgyalások sikeres lefolytatását, valamint a 2022-es idény időben történő indulását, azaz igyekeztek nyomást gyakorolni a játékosokra. Ám az akkori álláspontok igen távol álltak egymástól, ráadásul a szakszervezet közleményében ráhúzta a vizes lepedőt a ligára, a lockout bejelentését teljességgel indokolatlannak nevezték, valamint kijelentették, hogy enélkül is produktív tárgyalásokat lehetett volna tartani – amelyre szükség is lett volna, mivel az utolsó megbeszélés mindössze 7 percig tartott.

A játékosok, tanulva a 2020-as csonkaszezont megelőző sárdobálásból, ezúttal felkészülten várták az egyeztetéseket, ám december folyamán egyetlen fő kérdéskörről sem tárgyaltak a felek.

Viszont a lockout bejelentésére nagyon sokan számítottak, december 1. előtt rengeteg szerződéskötésre került sor, melyeket ebben a cikkben mutattam be.

Mik a legfontosabb ütközési pontok?

Még novemberben írtam arról, hogy mely témákban várhatók változtatások az új szerződés életbe lépése után. Ezek között vannak olyanok, amelyekről valószínűleg nagyon hasonlóan gondolkodnak a felek – kijelölt ütő (DH) bevezetése a National League-ben, vagy a kibővített rájátszás -, ám egyes, sarkalatos pontokban teljesen más irányból közelített a liga és a szakszervezet.

Ahogyan azt a novemberi bejegyzésben említettem, a játékosok hamarabb szeretnének a teljesítményükhöz igazodó fizetéshez jutni, valamint abból is elegük lett, hogy még a legnagyobb tehetségeket is inkább parkoltatják kicsit a kisligákban, csak hogy még egy évnyi kontrollt szerezzen felettük a csapatuk (szolgálati idő manipulálása).

Mi is az az MLB szolgálati idő?

A lejárt Kollektív Szerződés szerint a játékosok minden, 26 fős keretben (vagy az MLB sérültlistán) töltött nap után egy napnyi szolgálati időt szereztek, és minden ligaév (értsd alapszakasz) 187 napból állt. A játékos akkor „szerzett” egy év szolgálati időt (service time), ha legalább 172 napot töltött a szűk játékoskeretben.

Jól láthatjuk, hogy egy alsós matekfeladvány nehézségű művelettel hogyan juthattunk egy extra év szolgálathoz – elegendő volt csak 171 napot a keretben tartani fiatal tehetségünket.

Szabadügynökké 6 év után válhatott egy játékos, míg 0-3 év között szinte semmi beleszólása nem volt a sorsába; annyi pénzt keresett, amennyit a csapata mondott, ami általában ligaminimum közeli összeg, azaz 5-700 ezer dollár volt, még akkor is, ha Bryce Harper-nek hívták az illetőt.

Harper 2012-ben Év Újonca volt, abban az évben 500 ezer dollárt keresett. A kiváló teljesítményt csapata 250 ezer dolláros fizuemeléssel hálálta meg…persze a jó helyen draftoltak szép bónuszt kapnak kiválasztásukkor, de azért mégiscsak az éves fizetés összege a lényeg.

4-6 év szolgálati idő között aztán jöhetett az arbitráció, amely során a játékos és csapata is mondott egy összeget, majd a felek vagy megegyeztek a következő évi fizetésről, vagy egy független döntőbíró mondta ki a verdiktet. A végső szám nem volt mindegy, hiszen a bérek egymásra épültek, így tehát igenis számított, mekkora összeg ütötte a játékos markát az első kör arbitráció során. Viszont itt már legalább a játékosnak is volt egy kis beleszólása a kompenzációba.

A szakszervezet egyik legfőbb célja tehát ennek a rendszernek a megreformálása, valamint a játékosok azóta több nyilatkozatban is megemlítették, hogy az ún. „tankolás” intézményesedése ellen is fel kívánnak lépni. A tankolás (tanking) egész egyszerűen annyit jelent, hogy egy csapat fő célja nem a minél sikeresebb alapszakasz megvívása, a lényeg a minél alacsonyabb összfizetésű kerettel a minél előkelőbb draftcetli megszerzése. Akarva-akaratlanul is találunk olyan csapatokat a ligában, akik 1-2 évnyi fellángolást leszámítva hosszú ideje rájátszásra teljesen esélytelenül tengetik mindennapjaikat, de legalább a közös vagyon elosztásából részesülnek (revenue sharing), amelyet viszont nem forgatnak vissza a játékoskeretbe, legnagyobb sztárjaik amint lehet, más csapatokhoz kerülnek – majdnem minden esetben a már szemmel is jól látható fizetés megállapítása előtt.

A játékosok álláspontja szerint egy egészséges, sok csapat versengését hozó alapszakasz mindenkinek jót tenne: többen járnának meccsre, nagyobb bevételeket érne el a liga, valamint több csapat lenne hajlandó nagyobb összegeket áldozni egy erősebb játékoskeret kialakítására.

Van valami igazság a nézeteikben.

(Tony Clark, a játékos-szakszervezet főigazgatója)

De nem csak ezek jelentik a legfőbb ütközési pontokat. A rendszeresen jelentkező podcast-unk 57. részében egyébként részletesen, 5 pontba szedve beszéltük át az új Kollektív Szerződés körüli viták akkori helyzetét.

Az alábbiak voltak az általunk tárgyalt pontok, melyeket most az aktuális információkkal kiegészítve mutatok be:

Luxusadó-határ

A régi szerződés szerint 210 millió dolláros összfizetés felett kellett a csapatoknak büntetést fizetni (luxusadó, vagy hivatalos nevén Competitive Balance Tax). Az a csapat, amely először lépte át ezt a határt, minden 210 millió feletti dollár után 20 % extrát kellett fizessen, ám második alkalommal már 30 %, míg a harmadik eset után 50 % volt a penzum. Amennyiben azonban egyszer sikerült a határ alatt tartani a bérkeretet, a csapat lenullázta a büntetést, azaz a következő évben ismét először túlköltekező csapatnak számított csak.

A büntetés mellett különadót is kellett fizetni, ha a határt meghatározott összeggel ugrották meg a csapatok, pl. 40 millió dollárral magasabb fizetési keret esetén, a luxusadón felül még plusz 42,5 százaléknyi plusz pénzt kellett kicsengetni a liga kasszájába.

Ezek a büntetési tételek azt eredményezték, hogy a ligában két csapat, a Los Angeles Dodgers, valamint a nemrég új kezekbe került New York Mets maradtak azok, akik hajlandók voltak 210 millió dollár fölé menni az összfizetések tekintetében, a többi, vastag pénztárcájú gárda igyekezett artistákat megszégyenítő módon lavírozni a határvonal alatt (pl. New York Yankees).

Ennek ellenére a liga első ajánlatában lecsökkentette volna a határt 180 millió dollárra, miközben a szakszervezet szerint inkább emelni kellett volna, egészen 248 millió dollárig. Az álláspontok még a lockout előtt közeledni kezdtek egymáshoz, hiszen a tulajdonosok hajlandók lettek volna akár 214 millióig is elmenni (amely határ a szerződés időtartama alatt egészen 220-ig nőtt volna), míg a szakszervezet is engedett a követeléséből; egészen 245-ig, majd 240 millióig vágták vissza saját elképzeléseiket.

Ám az álláspontok még így is távol voltak egymástól; az MLBPA kétszer akkora növekedést szeretett volna elérni (kb. 16 %), mint amelyre eddig bármikor is példa volt (általában 2-8% között emelkedett a luxusadó határ évről évre, az utóbbi három évben viszont mindig csak 1 százalékot).

A lockout bejelentése után, ahogy említettem, másfél hónapig ültek a babérjaikon a felek, érdemi megbeszélés nem zajlott a főbb gazdasági témákban. Január közepén azonban újra ajánlatokat cseréltek a két oldal képviselői, de a luxusadó határával kapcsolatban nem kerültek közelebb az álláspontok. A liga nem emelte, a szakszervezet nem csökkentette a számait, viszont a tulajdonosok még keményebb büntetési tételekkel álltak elő: a határ feletti összeg 50 százalékára büntették volna azokat a csapatokat, akik először (!!) lépik azt át, ráadásul egy 3. körös draftcetlitől is megszabadították volna a túlköltekező csapatokat.

Ez az opció természetesen nem fekszik a szakszervezetnek, a keményebb büntetési tételek nem hoznák meg a már most is hezitáló csapatvezetők lelkesedését, ám az MLBPA rátett még egy lapáttal: szerintük az alap 245 millió dolláros határ 2026-ra akár 273 millióra is nőhetne. Erről a liga képviselői természetesen eddig hallani sem akartak.

A luxusadó kérdésében tehát igen távol állnak a megegyezéstől a felek, de nézzük a következő fontos tárgyalási pontot.

(Kibővített rájátszás = több Joe Buck?)

Kibővített rájátszás

Bár talán a megemelt létszámú rájátszás most nem is annyira fontos, mivel nagy csodának kellene történnie, ha nem ebbe az irányba változna a playoff lebonyolítása, ám mégis érdekes ütközési pont, hiszen ez a téma lehet az egyik ütőkártya a játékosok kezében. A kibővített rájátszás több mérkőzést, több nézőt, több közvetítést és így több bevételt jelent a liga számára, akik 14 csapatosra, míg a szakszervezet – egyelőre – 12 csapatosra bővítené a jelenlegi 10 résztvevős postseason-t.

Igen ám, de a szakszervezet szerint ez azt is eredményezné, hogy a tulajdonosok nem akarnának túl sokat költeni a csapataikra, hiszen gyengébb teljesítménnyel is be lehet csúszni a rájátszásba, ott pedig bármi előfordulhat. A liga szerint erről szó sincs, szerintük mindenki fejvesztve igyekezne erősíteni, hiszen többek számára is felcsillanhat a bajnoki cím lehetősége.

Ahogy írtam, meglepő lenne, ha ebben nem lenne megegyezés, de a szakszervezet, ha okos, csak akkor bólint rá, ha a többi kérdésben sikerül nagyrészt saját érdekeit is érvényesíteni.

Univerzális DH (Designated Hitter; kijelölt ütő)

Gazdaságilag egyáltalán nem releváns kérdés és a hírek szerint már eldöntött tény: a 2022-es szezontól a National League-ben is kijelölt ütő veszi át a dobók helyét az ütősorokban. A liga ezt a változtatást azzal az indokkal adhatja el a játékosoknak, hogy így az NL-ben is megnyílik csapatonként 1 munkahely jó fizetéssel a játékosok számára.

Nem is nagyon érdemes a kérdéskörre több szót vesztegetni, bár személy szerint én bánnám, ha az NL-ben már nem kellene a dobóknak ütnie, de nem akkora horderejű téma, amely megakadályozhatja az együttműködést.

Nem úgy a következő ütközési pontok.

(Szerencsére emlékeinkben mindig ott lesz Bartolo Colón és a San Diego Padres-nek ütött hazafutása)

Tanking

Ez a téma szinte mindegyik major sportágban kardinális kérdéskör, és az MLB esetében is a középpontban találták magukat a győzni és költekezni nem feltétlenül akaró, de a bevételekből annál inkább részesülni kívánó csapatok.

A liga képviselői, még a lockout előtt előálltak a fizetési padló ötletével, amelyet 100 millió dollárban határoztak volna meg, azaz játékosfizetésekre ennél kevesebbet egyik csapat sem költhetett volna. Ez az ötlet még tetszett is a szakszervezetnek, hiszen vannak olyan csapatok, akik ennek az összegnek a felét sem költik el egy évben, így rákényszerültek volna a játékosok megfizetésére, új sztárok igazolására, ám a padló bevezetését a luxusadó-határ csökkentéséhez kötötte az MLB, így ebben a témában sem történt megegyezés.

Az átmeneti szünet után a liga bedobta a draftlottó (draft lottery) lehetőségét is, mely pl. az NBA-ből vagy az NHL-ből ismerős lehet: ennek értelmében nem feltétlenül a leggyengébb mérleggel végzett csapat választhatna elsőként a következő évi draft-on, egy sorsolás döntené el, hogy kié lesz az 1/1. Ez talán egy kicsit motiválná a csapatokat arra, hogy ne a sor végén kullogjanak évekig, de az alapból örök lúzer brigádokra aligha lenne akkora hatással.

A diskurzus azonban hamar a kisebb piacon tevékenykedő csapatok részére a közösből juttatott extra pénz felé terelődött; január közepe óta inkább a „revenue sharing” (a bevételek elosztása) körül gyülekeznek a viharfelhők. A szakszervezet először egy brutális, 100 millió dolláros vágást dobott be, azaz ennyivel csökkentették volna a „kicsiknek” juttatható pénzmagot, ám a tulajdonosok természetesen átgondolásra méltatlannak találták ezt az összeget.

A játékosok azzal indokolták a magas summát, hogy a revenue sharing nem tölti be a szerepét: hiába részesülnek plusz bevételben egyes csapatok, azt nem a meghatározott célra, a játékoskeret erősítésére költik, ám kérdéses, hogy az amúgy is fukar tulajdonosok vajon miért lennének hajlandók jobban kinyitni a pénztárcát, ha komoly bevételektől esnének el ezzel.

A szakszervezet azóta kicsit átgondolta az álláspontját és – nem csak ebben a témában – komoly kompromisszumkészséget mutatott, ugyanis a január végi tárgyalásokon már csak 30 milliós vágást irányoztak elő, ez azonban nem hatotta meg a ligát. A tulajdonosok szerint úgy jó ez a rendszer, ahogy most van, nem kívánnak változtatni rajta.

Ami nem meglepő, hiszen saját falkájukban okoznának komoly zúgolódást egy ilyen viharos időszakban.

Arbitráció, szolgálati idő manipulálása, szabadügynök státusz

A lockout bejelentése előtt úgy gondoltam, hogy ez a témakör okozza majd a leghevesebb vitákat és a megegyezés azért fog elhúzódni, mert ebben a kérdésben akarják majd megmutatni a felek egymásnak, ki az úr a háznál. Ez úgy ahogy igaz is, messze még az a pont, hogy egymás tenyerébe csapjanak a felek, ám időközben mindkét oldal engedett kicsit az elképzeléseiből, így már nem tűnik teljesen ködösnek a kép.

De nézzük először, mi volt a helyzet december 1. előtt (aki átfutotta, az most lapozzon vissza a szolgálati időről szóló részhez, ennek a megreformálásáról szól ez a pont).

(Kris Bryant, a szolgálati idő manipulálásának egyik leghíresebb "áldozata")

A játékos-szakszervezet első körben 3 évnél korábbi arbitrációs jogosultságot, valamint 6 évnél korábbi szabadügynöki státuszt szeretett volna kiharcolni tagjainak, ám ebbe a liga egyáltalán nem kívánt belemenni. Ők egy meghatározott életkort (29,5 év) szabtak volna meg, amelynek elérése esetén szabadon igazolhatóvá válna egy játékos. Ez sok játékosnak nagy segítség lenne, hiszen nem mindenki tud megszakítás nélkül 6 évig megragadni a játékoskeretben (van aki pl. 30 éves kor felett kerül csak az arbitrációs szakszba), ám pont a legnagyobb sztárok (pl. a Juan Soto-hoz vagy Carlos Correa-hoz hasonló karrierpályán mozgó játékosok) kerülnének hátrányba. A mostanában berobbanó fiatalok már 20-22 éves korukban meghatározó játékosok, így nekik inkább még többet kellene várni, mire szabadon eldönthetnék, hogy mely csapatban szeretnének játszani.

Ám a szakszervezet még így is hajlott volna az ajánlat elfogadására, ha a liga beleegyezik, hogy 29,5 év VAGY 5 év szolgálati idő után lesz valaki free agent, továbbá az arbitrációs „óra” már a második évtől ketyegni kezdene.

A ligának azonban így már mégsem volt olyan fontos a meghatározott életkor, megegyezés nem lett belőle, ám az MLBPA január során egy nagy lépést tett az MLB felé: letettek arról a tervükről, hogy 5-re csökkentsék a szabadügynök léthez szükséges évek számát, azaz minden valószínűség szerint az új szerződésben is maradni fog a 6 esztendő. Cserébe viszont határozottan kiálltak a két évnél induló arbitráció mellett és a minimum fizetés összegének növelését is követelték.

(Rob Manfred egy kisebb győzelmet szállít a tulajdonosoknak, ha marad a 6 éves korlát a szabadügynök státusszal kapcsolatban)

Utóbbira a tulajdonosok is hajlanak, ám míg a szakszervezet 775 ezer dollárban állapítaná meg a minimálbért, addig a tulajok csak 615 ezerig merészkedtek el (jelenleg 570 ezer dollár a minimum fizu). Bár a két összeg még távol van egymástól, de ebben a témában a liga is törekszik (minimális) kompromisszumra, ráadásul abba is beleegyeztek, hogy létrehozzanak egy olyan alapot, amelyből az arbitrációra még nem jogosult játékosok részére tudnak bónuszokat juttatni, azok teljesítményének függvényében.

A bónusz összege különböző díjak (Rookie of the Year, MVP, Cy Young) megnyerésétől, vagy a szavazáson előkelő helyezés megszerzésétől, valamint meghatározott WAR-mutató (Wins Above Replacement; statisztikai kategória) elérésétől függne. Persze ennek a rendszernek is lennének hibái (a díjak győzteseit, helyezettjeit az újságírók szavazzák meg; a WAR mutató számítása sokszor változik, ráadásul nem is csak egyfajta WAR létezik), de kétségtelenül mutatott a liga (nagyon) minimális hajlandóságot arra, hogy változtasson a mostani szisztémán.

Mennyivel jobb lenne volna a helyzet, ha erre még december 1. előtt sor kerül.

De hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a rendelkezésre álló bónusz összegével kapcsolatban nagyon távol állnak egymástól a felek: a szakszervezet előbb 105 millió, majd 100 millió dolláros keretet határozott volna meg, mire a liga 10 (TÍZ!) milliós ajánlattal válaszolt. Ha azt nézzük, hogy csapatonként mondjuk csak 3 arbitráció előtt álló játékos lesz jogosult némi bónuszra, az 30 csapattal számolva is 90 játékos. Köztük elosztva a 10 millió dollár…..hát nem egy túl csábító lehetőség, főleg úgy, ha valaki nagy szezont megy és esetleg Top5-ben végez valamelyik díj szavazásán; az a játékos zsebre teheti a keret nagy részét, a többieknek nem sok marad.

Ebből a szempontból a szakszervezet elképzelése talán közelebb áll a valósághoz, bár ha sikerrel járnának, és az arbitrációra már a második év után sor kerülhetne, az általuk követelt 100 milliós bónuszkeret sokkal kevesebb játékosra lenne vonatkoztatható, így a tulajdonosok oldaláról sem feltétlen indokolatlan az ellenérzés - nekik így mélyen a zsebükbe kellene nyúlni már alkalmazottaik karrierjének legelején is.

(Zack Britton a New York Yankees játékosait képviseli a tárgyalások során; a megbeszélések alatt alighanem több esetben is ehhez hasonló arcot vágott)

"A szakszervezet elképzelése talán közelebb áll a valósághoz", az ő ötleteik, még ha néhol gyökeres változásokat jelentenének is, de talán előremutatóbbak. A liga – szerintem – eddig inkább egy betonfalhoz hasonlítható, amelyről szinte minden visszapattan; vagy a Bolondos dallamok alábbi jelenete jut eszembe, ahol a nagyobb madár a szakszervezet, a kisebb pedig a liga.

A szakszervezet egyébként a szolgálati idő manipulálása ellen is tenni szeretne, pl. kerek egy év szolgálati időt adna azoknak, akik a fent említett díjak szavazásán előkelő helyezést érnek el, de felmerült egy olyan ötlet is, hogy a rájátszás során is számolják a szolgálati időt.  Ám az MLB más irányban gondolkodik, ők extra draftjogokat adnának azoknak a csapatoknak, akik időben bevetik a legtehetségesebb játékosaikat.

Ötletek tehát vannak, a felek néhol közeledtek is egymáshoz, de még nem igazán látható, a sok ide-oda ajánlgatás mikor áll össze egy működőképes koncepcióvá.

Ez lehet a véleménye az MLB képviselőinek is, akik előbb bejelentették, hogy részükről nem jelent problémát, ha később kezdődik az alapszakasz, majd kijelentették, hogy az MLBPA legutolsó ajánlatára válaszolni nem fognak, egyidőben a további tárgyalások lefolytatásához szövetségi közvetítő bevonását kezdeményezik. Utóbbi kivágta a biztosítékot a szakszervezetnél, akik a megegyezés sikerességét abban látják, ha a felek továbbra is leülnek tárgyalni, a mediátor bevonását pedig kategorikusan elutasították.

A szakszervezet utolsó ajánlata február 1-jén került a liga képviselői elé, ám ha most a közvetítő bevonásával kapcsolatban is értékes napokat cívódnak át a felek, az alapszakasz kezdési időpontja is veszélybe kerül.

Merthogy azt már kijelenthetjük, hogy a tavaszi edzőtábor nem fog időben – február közepén – elindulni.

Optimista becslések szerint is legalább két hétre lenne szükség ahhoz, hogy az új Kollektív Szerződés aláírása után a csapatoknak legyen idejük játékosokat igazolni, illetve cserélni (ne feledjük, hogy egy rakás szabadügynök vár arra, hogy rendeződjön a sorsa), majd csak ezután indulna a Spring Training, az edzőmeccsek sora és végül az alapszakasz.

A legtöbben úgy vélik, ha március 1-jével valahogy elindul a Spring Training, egy hónap elegendő idő, hogy a játékosok felvegyék a ritmust (a veteránok biztosan örömmel fogadnák a rövidebb edzőtábort), de ahhoz kb. most kellene megegyeznie a feleknek, miközben még csak ott tartunk, hogy az MLB képviselői nyalókát nyalogatva rázzák a fejüket minden ötletre.

Bár itt-ott engedtek a tulajdonosok, de a fentiekből számomra az rajzolódik ki, hogy inkább a játékosok törekednek a reformra és megegyezésre, és hát a tulajok ki is jelentették, hogy tőlük aztán később is kezdődhet az alapszakasz, nem probléma.

Ez nem tudom mennyire jó ötlet, a 2020-as csonkaszezon után, de én mondjuk követni fogom a ligát akkor is, ha megint csak júliusban indulunk neki. És aki olvassa ezt a bejegyzést, valószínűleg az is így van ezzel. De az MLB fő célpontjai már nem mi vagyunk, minden megnyilvánulásuk a jövő nézői felé irányulnak (szabálymódosítások; a játék gyorsítására tett kísérletek stb.).

Ám a jövő nézői továbbra is a jövő nézői maradnak, ha a játékosok otthon ülnek és nem a pályán mérkőznek meg egymással.

(A képek forrása: bostonglobe.com, triblive.com, newsday.com, mlb.com, sportingnews.com, canishoopus.com, espn.com, nytimes.com, scgov.net)