Hamarosan lezárul az Athletics oaklandi históriája, a csapat 2024. szeptember 26-án játssza majd utolsó mérkőzését a Coliseum-ban. Ennek tiszteletére úgy döntöttem, írok egy kicsit az A’s történelméről.

Nem ez lesz az első költözés a csapat életében, hiszen Oakland már a harmadik város, ahol megfordultak történetük során, ám 1968-as érkezésük óta komoly gyökeret eresztett a franchise a városban. Volt, hogy óriási sikereket értek el (4 World Series győzelem), megannyi fantasztikus játékosnak szurkolhattak a szurkolók, vagy „csak” elindították a „sabermetrics” őrületet - vagyis inkább bőven megelőzték azt.

A csapatot 2005-ben megvásároló tulajdonos, John Fisher azonban Las Vegas-ban képzeli el a jövőt, és hiába a szurkolók tiltakozása, nyomásgyakorlása, hogy inkább adja el a csapatot, az Athletics jövőre már, átmenetileg, Sacramento-ban játssza a hazai meccseit, hogy aztán – a tervek szerint – 2028-tól Las Vegas legyen az új, állandó otthonuk.

Az megérne egy különálló, hosszú posztot, hogy milyen okok húzódnak a költözés mögött, hiszen sem Fisher, sem Oakland város vezetése nem volt hajlandó engedni az igazából, pedig sokáig egy, a városban felépítendő új stadion terve is köztudatban lebegett, de valószínűleg politikai-pénzügyi körök is megbújnak a sztori egyes helyein. Mivel Las Vegas időközben major sport nagyhatalommá vált, alighanem régóta nem kérdés, hogy MLB csapat is érkezik majd a városba, így bármit tehettek volna az oaklandiek, nem járhattak sikerrel.

Az MLB történetének azonban egy jó nagy szeletét hasíthatja ki a franchise, így még ha végül Las Vegas Athletics néven folytatná is a csapat, úgy érzem, egy fontos fejezet zárul most le, ezért gondoltam, itt az idő áttekinteni gazdag történelmüket.

Az eredeti csapat, a Philadelphia Athletics és a fehér elefánt

Egy korábbi bejegyzésben már röviden leírtam, hogyan is alakult ki az MLB mostani felállása (National League – American League), így ezt a részt most átugorjuk, de Bancroft Johnson 1901-ben Philadelphiában is létrehozott egy csapatot, az Athletics-et, hogy versenyre kelljen az NL-ben szereplő Philadelphia Phillies szurkolóinak, és alighanem játékosainak, kegyeiért.

Ekkoriban ugyanis még érvényben volt a fizetési sapka intézménye a National League-ben, így az újonnan alapított American League franchise-ok nagyobb fizetéseket ajánlva próbálták átcsábítani a játékosokat az NL-ből.

A csapat irányítására a legendás Connie Mack-et kérték fel, aki egyidejűleg 25 százaléknyi tuladonrészt is szerzett magának az Athletics-ben, míg 50 százalékban az előtte Phillies kisebbségi tulajdonos Ben Shibe szállt be a buliba. A fennmaradó 25 % két helyi újságíróhoz, Sam Jones-hoz és Frank Hough-hoz került, de ők később eladták részesedésüket Mack-nek.

Így hát az az érdekes helyzet állt elő, hogy Mack egyben volt kisebbségi tulajdonos, edző, general manager, valamint Ben Shibe jóbarátja is; Mack teljes szabad kezet kapott a csapatot érintő sportszakmai kérdésekben. És igen hamar fontos tényezővé tette az A’s-t, hiszen már 1905-ben sikerült bejutniuk a World Series-be, még ha ott 4-1 arányban alul is maradtak a New York Giants-szel szemben.

Az 1905-ös alapszakasz során az Athletics szerezte a legtöbb run-t, ám mégis inkább a dobóikat érdemes kiemelni: a később Hall of Fame-be is beválasztott trió, Rube Waddell, Eddie Plank és Chief Bender együtt 69 győzelmet szállítottak a csapat 92 sikeréből. Waddell ráadásul a dobó Triple Crown-t is megnyerte: 27 győzelemmel, 1.48-as ERA-val és 287 strikeout-tal mindhárom statisztikai kategóriában az élen zárt.

A döntőben azonban beleszaladtak a Giants nevű láncfűrészbe.

Érdekesség, hogy a World Series egyik meccsén sem engedtek pontot a győztes csapatok dobói, így pl. Chief Bender mögött 3-0-ra húzta be a WS második mérkőzését az A’s, azonban a Giants legendája, Christy Mathewson szinte egymaga szállította a bajnoki címet csapatának. Mathewson 6 nap alatt 3 complete game shutout-ot dobott, azaz engedett pont nélkül dobta végig mindhárom összecsapást.

Hát igen, még egy más időszámítás szerint zajlott ekkor a játék......

Ebből a kezdeti időszakből származik az A’s fehér elefántja is: a bunkóságra mindig kapható Giants edző, John McGraw egy nyilatkozatban fehér elefántnak nevezte az Athletics-et, amellyel arra utalt, hogy a franchise többe fog kerülni a tulajdonos Ben Shibe-nak, mint amennyi hasznot hajt majd. Connie Mack azonban kapott az alkalmon és a csapat szimbólumai közé emelte az azóta is látható elefántot.

A 100 ezer dolláros infield

Az 1905-ös döntőbe jutást négy sikertelen év követte, bár az 1909-ben szerzett 95 győzelem miatt semmi szégyenkezni valójuk nincs, viszont ezidő alatt Mack összerakta a következő időszak domináns csapatát. Ráadásul 1909-ben a csapat beköltözhetett legendás otthonába, a Shibe Park-ba, amely az MLB első betonból és acélból készült létesítménye volt.

A Shibe Park első lakói, a 100 ezer dolláros infield becenéven elhíresült csapat a két Hall of Famer, 2B Eddie Collins és 3B Frank „Home Run” Baker vezetésével szépen „megkeresztelte” az új stadiont, 1910-1914 között 5 év alatt 4 World Series-be jutottak be, amelyből hármat meg is nyertek, a franchise első három bajnoki címét szerezve ezzel. Collins és Baker mellett 1B Stuffy McInnis és SS Jack Berry alkotta ezt a csapatrészt, 1910-ben és 1911-ben pedig több, mint 100-100 győzelmet gyűjtött össze a gárda. 

Az 1910-es döntőben aztán átgázoltak a Chicago Cubs-on, a még mindig aktív dobók, Chief Bender és Eddie Plank mellé „felnőtt” az alapszakasz során 31 győzelmet szerző Jack Coombs is, aki a döntőben újabb három mérkőzést húzott be csapatának, de az ütősor sem akart lemaradni a dobószekció mögött – a 4-1-re nyert World Series öt meccse alatt 35 pontot tettek a közösbe.

A ’11-es alapszakaszban már teljes gőzön működött a 100 ezer dolláros infield, akik becenevüket akkori, magasnak számító értéküknek köszönhették. Eddie Collins .365-tel ütött a szezon során, de McInnins és Home Run Baker is bőven .300 felett maradtak ütőátlagukkal. Ilyen teljesítményeknek köszönhetően a visszavágás is sikerült, a World Series-ben a New York Giants-et verték 4-2-re. Frank Baker ebben a szériában érdemelte ki becenevét, mivel a második meccsen győztes-, a harmadikon (az utolsó játékrészben) egyenlítő hazafutást ütött, utóbbit ráadásul a feljebb már említett Mathewson-ról.

1913-ban aztán még erre is rá tudott pakolni az Athletics, a döntőben ismét a Giants-et verték meg, most 4-1-re; nem csoda, hogy a híres baseball-történész és statisztikus, Bill James 2001-ben az MLB történetének legjobb infield-jeként rangsorolta a ’13-as A’s-t. Az alapszakasz során McInnis, Baker és Collins továbbra is hozták a bőven .300 feletti ütőátlagot, Baker 117 RBI-t gyűjtött, de a bajnoki cím megszerzéséből is tevékenyen kivették a részüket, mindannyian remekül játszottak a World Series-ben.

1914-ben még egyszer bejutottak a döntőbe, de ott 4-0-ra kikaptak a Boston Braves-től, a World Series-t követően Connie Mack-nek pedig fontos döntéseket kellett meghoznia.

Fellépett a porondra ugyanis a Federal League, egy ugyanolyan kalóz liga, mint korábban az American League volt, és megpróbáltak harmadik major ligává avanzsálni, magasabb fizetések ígéretével csábítgatva az MLB játékosait. Mivel addigra Mack már átvette a két sportújságíró 25 százalékos tulajdonrészét és ezzel 50 százalékban birtokolta az Athletics-et, már nem csak a sportszakmai, hanem a pénzügyi döntések is közvetlenül érintették. Az elbeszélések szerint több A’s játékos már a ’14-es World Series előtt eldöntötte, hogy a jövedelmezőbb Federal League-be igazol át, így nem csoda, hogy simán kikaptak a Braves-től, de Mack sem volt éppen bőkezűségéről híres, inkább úgy döntött, hogy fiatalabb és olcsóbb játékosokkal építi újjá a csapatot. A 100 ezer dolláros infield-ből egyedül csak McInnis maradt hosszabb távon, de ő is csak 1918-ig, aztán elcserélték a Boston Red Sox-ba.

Az átalakulás eredménye borítékolható volt: 11 évet kellett várni, mire újra 50 százalékos győzelem-vereség mutató fölé jutott az Athletics, ezidő alatt ötször szenvedtek el legalább 100 vereséget.

Csak a kontraszt kedvéért: 1914-ben 99 győzelmet gyűjtött a csapat, 1915-ben már csak 43-at.

A második dinasztia

1925-re aztán újra kezdett összállni az Athletics, a mindig kifogástalanul öltözködő, nyakkendőt és kalapot viselő Connie Mack a baseball történelem egyik legrettegettebb ütősorát rakta össze az 1920-as évek végére. Egyetlen problémája csak az volt, hogy ekkor élte fénykorát a Babe Ruth és Lou Gehrig vezette New York Yankees is; az általuk vezetett 1927-es csapat, a Murderer’s Row talán az MLB történetének legjobb együttesének tekinthető.

Mivel ekkoriban még nem volt rájátszás, az American League győztese egyből World Series-be jutott, így pl. 1928-ban 98 nyertes mérkőzés sem volt elég az A’s-nek, hogy döntőzhessenek, a Yankees szeptemberben meg tudta előzni őket. Ezt követően viszont kihasználták a jenkik kisebb visszaesését, 1929-1931 között három World Series-be jutottak be és ebből kettőt (’29, ’30) meg is nyertek.

Az ütősor húzóemberei OF Al Simmons, C Mickey Cochrane és 1B Jimmie Foxx voltak, míg dobóoldalon a legendás Lefty Grove vezette a rotációt; karrierjük végét követően mindegyiküket beválasztották a Baseball Hall of Fame-be. Simmons pályafutását 307 hazafutással zárta, 1924-1932 között pedig minden szezonban legalább 100 RBI-jal segítette meg csapatát (1930-ban pl. 165-tel). Cochrane talán a liga egyik legjobban ütő catcher-je volt, 1930-ban pl. .357-es ütőátlaggal zárt, míg Foxx kora és az MLB egyik legnagyobb home run vágójaként vonult be a történelembe – 1929-től kezdve 12 szezonon keresztül ért el legalább 30 hazafutást, 1932-ben pl. 58-at.

Ilyen játékosokkal nem csoda, hogy 1929-1931 között igazán domináns éveket raktak össze; egymás után 18, 8 és 13.5 meccses előnnyel húzták be az American League-et. A ’29-es döntőben aztán 4-1-re verték a Chicago Cubs-t, majd egy évvel később 4-2-re múlták felül a St. Louis Cardinals-t. Ráadásul azt is az Athletics mondhatta el magáról először, hogy egymást követő három szezonban is több, mint 100 győzelmet tudtak szerezni.

A közvélemény azonban mégis inkább a Ruth vezette Yankees eredményeire emlékszik, egyes szakírók szerint méltánytalanul háttérbe szorult az Athletics második dinasztiája, pedig nem is olyan sokkal maradtak el nagy riválisuktól.

1926-1932 között a jenkik például 677 alapszakasz mérkőzést nyertek meg, miközben az Athletics 679-et. Sőt, az 1928-1932 közötti időszakban meccsei 66,2 százalékán győzött az A’s, miközben a Yankees történelme során egyszer sem tudott ennyire domináns öt éves periódust produkálni (a sabr.org szerzője, Bryan Soderholm-Difatte 2013-as cikke szerint).

Az 1931-es 107 győzelem egyébként a mai napig az Athletics franchise legjobb eredménye.

Bár a Yankees-gépezethez még ilyen, szintén legendás játékosokkal sem érhettek fel ütésben (a jenkik 1926-1932 között 869-cel szereztek több pontot, mint az Athletics - közte a modern kori MLB első, második és harmadik 1000 run feletti szezonjaival), a philadelphiai dobószekció négyszer állt az élen engedett pontok tekintetében (1926, 1928, 1929, 1931), azaz ezekben az években az A’s dobói engedélyezték a legkevesebb run-t az ellenfeleknek.

A jenkik a fent tárgyalt 7 év alatt négyszer jutottak World Series-be, amiből hármat meg is nyertek, míg az Athletics háromszor járt döntőben és ebből kettőt sikerült behúzniuk. Bár a Yankees döntőbeli dominanciájához nem érhettek fel – 15-4-es győzelem-vereség mutató a négy WS-ben -, saját bajnoki címeiket mégis nagyon magabiztosan nyerték meg.

Érdekességek az Athletics 1929-1930-as döntőiről:

• A ’29-es World Series negyedik mérkőzésén 8-0-ra vezetett a Chicago Cubs a 7. játékrészben, innen fordított 10-8-ra Mack csapata; Mule Haas inside-the-park hazafutást ütött a hetedik inning alján – ilyen típusú home run-t legközelebb csak 2015-ben láthattunk World Series-ben;
• ugyanezen döntő első mérkőzésén George Ehmke kezdett az A’s-nél, aki sérülés miatt augusztus óta nem lépett pályára, és Mack már ekkor megmondta neki, hogy év végén elküldi a csapattól. Kapott azonban egy fontos megbízást a csapatát már ekkor biztos WS résztvevőnek tekintő öreg rókától: Ehmke stadionról stadionra követte a Cubs csapatát, így mikor eljött a döntő első meccse, kivülről ismerte a Mackók ütőinek hiányosságait. Vezetésével be is húzta a meccset az A’s, Ehmke pedig végigdobta a mérkőzést és kiosztott 13 strikeout-ot, amely szám 1953-ig rekordnak számított. Igazi nindzsa húzás volt ez Mack-től;
• mivel a Cubs ütősora jobbára jobbkezes játékosokból állt, Mack 1929-ben ritkán használta két balkezes kiválóságát, Lefty Grove-ot és George Earnshaw-t. 1930-ban azonban ők szállították a bajnoki címet, mindketten 2-2 mérkőzést nyertek meg;
• a ’30-as döntő négy összecsapás után 2-2-re állt, a rendkívül fontos 5. meccset pedig végül Jimmie Foxx döntötte el egy utolsó inning-ben vágott kétpontos hazafutással. A Cardinals dobója, Burleigh Grimes a mérkőzés után úgy nyilatkozott, hogy „Foxx olyan erősen ütötte meg a labdát, hogy nem tudok szomorú sem lenni”.

És ki tudja, ha nincsenek a fránya pénzügyek, még lehet, hogy az 1930-as évek második felének Yankees dinasztiája orra alá is tudtak volna némi borsot törni, bár mind Simmons, mind Cochrane, mind Lefty Grove betöltötte már addigra a 30. életévét.

A világ azonban más irányba indult, így az Athletics második sikerkorszaka is lezárult.

A széthullás és a philadelphiai történet vége

A csillogást, akárcsak a korábbi A’s dinasztia World Series szerepléseit követően, most is nehéz döntések követték. Mivel tombolt a gazdasági világválság, a nézőszám a jó teljesítmény ellenére is csökkent, így a saját pénzét kockáztató Mack ismét kénytelen volt elengedni legnagyobb sztárjait. 1932-ben távozott Al Simmons, egy évvel később elcserélték Lefty Grove-ot, Rube Wallberg-et és Max Bishop-ot, valamint Detroit-ba küldték Mickey Cochrane-t; míg Jimmie Foxx 1936-ban távozott.

És az addigra már majd’ 70 éves Connie Mack ezúttal nem volt képes megújulni.

Mivel bevételei az Athletics szerepléséhez voltak kötve, önmagát gerjesztő spirálba keveredett: csak növekvő nézőszám esetén tudott volna többet invesztálni a csapatba, ám a folyamatos rossz szereplés miatt a fizetőképes nézők sem tolongtak a Shibe Park bejáratánál.

1932-ben még 94 meccset, 1933-ban 79-et nyertek, az ezt követő 21 idény során azonban mindössze négyszer tudtak 50 százalékosnál jobb mutatót produkálni; a World Series pedig elérhetetlen álommá vált a szebb napokat is látott franchise számára.

A másik tulajdonos, Ben Shibe még 1922-ben elhunyt, a csapat körüli üzleti feladatok intézését fiai, Tom és John vették át, ám az 1930-as évek közepén ők is elhaláloztak, Mack pedig összekapart annyi pénzt, hogy többségi tulajdonossá tudjon válni részvényvásárlások révén – igaz, már jóval korábban fő döntéshozóként lépett előre, de a pénzügyi- és egészségügyi kockázat most még inkább kiélezetté vált.

Hiszen Mack az 1940-es években már a nyolcvanas éveit taposta, egyre inkább látszódtak a korral járó mentális korlátok rajta: olyan játékosokat akart beállítani csereként, akik már évek óta nem az Athletics-ben játszottak, olykor megmagyarázhatatlan dühkitörések jöttek rá, míg máskor elaludt meccs közben. Kirúgni önmagát persze nem akarta, de az évek során kisebbségi tulajdonossá tette fiait, Roy-t, Earle-t és Connie Jr.-t, akik a csapat működtetésében is próbáltak segíteni az „öregnek”.

1950-ben, a csapat és az American League 50. évfordulóján igyekeztek jól szerepelni, az előző három szezonban elért 50 százaléknál jobb győzelem-vereség mutató bizakodóvá tette a csapat vezetőségét, ám májusban annyira rosszul teljesített a csapat (5 győzelem, 17 vereség), hogy még a hónap vége előtt bejelentették, ez lesz Connie Mack utolsó szezonja edzőként. De valójában az asszisztens Jimmy Dykes már év közben magához ragadta az irányítást, míg a csapathoz visszatérő Mickey Cochrane az általános igazgatói posztot vette át az idősebb Mack-től.

A teljesítményben mondjuk nem okozott gyökeres változást a személyzeti átrendeződés, az A’s így is több, mint 100 vereséget nyelt be, de legalább Connie Mack szép kerek számmal (50 év) zárhatta le pálya melletti Athletics-szerepvállalását.

Háttérbe szorulása után viták alakultak ki fiai között, mivel Roy és Earle alig akartak költeni a csapatra, Connie Jr. viszont megpróbálta volna modernizálni a helyzetet, ám mivel elképzeléseit félresöpörték, inkább összeállt a Shibe-örökösökkel és elkezdték árulni saját tulajdonrészeiket. Roy és Earle Mack erre hitelt vettek fel, valamint elzálogosították a Shibe Park-ot, hogy fel tudják vásárolni a többiek részesedését. Ám ez nem bizonyult felelős pénzügyi döntésnek; az amúgy is nehéz helyzetben lévő Athletics-re további terhek omlottak rá.

Mivel a pályán mutatott teljesítmény továbbra sem vonzotta be a fizető nézőket, ráadásul a városi rivális Phillies az ’50-es években felfelé indult meg, Mack-ék hiába vágtak tovább a kiadásokon, már nem volt visszaút, 1954-re világossá vált, hogy a csőd felé robog a franchise. Nem maradt más megoldás, el kellett adniuk az Athletics-et, amelybe végül édesapjuk, Connie Sr. is belement, így gyakorlatilag végignézte, hogyan omlik össze az, amit felépített.

Bár voltak városi vevőjelöltek, a liga akkori elnöke, Will Harridge meg volt arról győződve, hogy Philadelphiában senki nem fog tudni jólmenő csapatot építeni a Phillies mellett, így amikor a chicagói üzletember, a New York Yankees-hez több szálon kötődő Arnold Johnson felbukkant a színen, Harridge nyomást gyakorolt a Mack-családra, hogy adják el Johnson-nak a csapatot. Mivel a vevőjelöltet a jenkik is támogatták, a liga többi csapatának tulajdonosát sem nagyon kellett noszogatni, hogy járuljanak hozzá az üzlethez, aminek végére végül 1954 novemberében került pont, Johnson lett az Athletics új tulajdonosa.

Igaz, Roy Mack októberben még megpróbált egy cselt, mikor bejelentette, hogy eladta a csapatot egy városi befektető-csoportnak, a Crisconi Group-nak, és úgy nézett ki, a deal átmehet a ligán is, ám - állítólag - nagy részt a Yankees háttérben történő mozgolódásának is köszönhetően, végül egy szavazat híján nem fogadták el ezt az adásvételt. Legnagyobb meglepetésre végül Roy Mack is az eladás ellen szavazott.

Így hát Arnold Johnson lett az új tulaj, ő pedig egyből elkezdett a franchise Kansas City-be költöztetésén dolgozni.

Innen folytatjuk a történet következő részében.

----------

Connie Mack 1956. február 8-án hunyt el, a mai napig ő érte el főedzőként a legtöbb győzelmet az MLB-ben (3731), tetemes, 847 mérkőzéses előnnyel a második Tony LaRussa előtt. Mivel gyakorlatilag egész életét a liga kötelékében töltötte, vereségekben (3948) és menedzselt meccsekben (7755) is övé a pole pozíció. A negatív győzelem-vereség mutató ellenére mégis az MLB egyik legnagyobb egyéniségéről beszélhetünk, aki ötször vezette bajnoki címre a Philadelphia Athletics csapatát.

Természetesen a Baseball Hall of Fame tagja.

(A képek forrása: ghtbl.org, phillymag.com, toddradom.com, ballparkmuseum.com, medium.com)